Légifelvétel

Az immár egy éve hatályban lévő Alaptörvénynek, melyet köztudomásúlag gránitszilárdságúnak terveztek, a harmadik módosítása előtt állunk. Ez az úgynevezett gránitszilárdság kiérdemelt már néhány viccet, hiszen ennél gyakrabban módosított új alkotmányt aligha lehet találni szerte a világban. Talán a törvény szövegét gránitmintás lapra nyomtathatták, egyéb összefüggést nehéz a maradandóságáról ismert kőzet és a törvény között felfedezni.

Az alkotmány módosítására, illetve a módosítás beígért eseményeire rendre akkor kerül sor, amikor valamely törvény szövegének alkotmányossága már eleve vitatható. A „törvényalkotói” szándék világos: ha már bele van írva az Alaptörvénybe az érintett szöveg, akkor aligha vizsgálhatja annak alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság, hiszen ekkor azt a szöveget bírálná, amely alapján bírálnia kellene a szövegeket… stb, s így az alkotmánybíráskodás programozói „terminus technicus”-szal élve végtelen ciklusba kerülnének. Ezt az Alkotmánybíróság maga is felfedezte, legutóbb a 61/2011. számú határozatában ki is jelentette, hogy az Alkotmány és az Alkotmány módosítás szövegét nem bírálhatja „felül”.

Ám tegyük fel a kérdést a következőképp: mi van akkor, ha az Alkotmánybíróság előtt már járt, és alkotmányellenesnek tartott jogszabályt tenne a „jogalkotó” az Alaptörvény részévé, alkotmányosítva azt, és így kicselezni igyekezve az alkotmányossági kontroll lehetőségét?

Ilyenkor miért ne utasíthatná vissza az Alkotmánybíróság az érintett normaszöveg Alaptörvénybe írását, tekintettel arra, hogy a kérdéses jogszabály „ab ovo” alkotmányellenes volt, így fel sem merülhet annak alkotmányosítása? És erre egy nagyon komoly ok is felhozható, mégpedig az, hogy az Alkotmánybíróság döntése „erga omnes” hatályú, azaz hatálya mindenkire kiterjed. Kiterjed tehát rám, Önre, kedves olvasó, kiterjed minden magyar állampolgárra, és ennek révén magára az Országgyűlésre, a Kormányra, sőt, annak fejére, dr. Orbán Viktor jogász-miniszterelnökre is. Ezzel pedig az jár, hogy amennyiben tudottan alaptörvény-ellenes szabályt igyekezne a felsoroltak közül bárki beleírni az Alaptörvénybe, akkor a hatályban lévő Alaptörvény szellemiségével szemben, tehát

ALAPTÖRVÉNY-ELLENESEN JÁR EL.

Ha pedig az Alkotmánybíróság nem bírálja el magát a jelenséget, akkor maga a Taláros Testület is nyilvánvalóan az Alaptörvény megsértésében válik cinkossá.

És van itt még valaki, akinek szerepe lényeges a kérdésben, akinek aláírása nélkül a törvény hatályosulása nem képzelhető el. Szerencsénkre Magyarország Köztársasági Elnöke, dr. Áder János maga is jogász, így nyilván ő is megláthatja az alkotmánysértés szándékát. Bár neki azért nehezebb a dolga, hiszen az Alaptörvény S.) cikke (3) bekezdése szerint az Alaptörvénynek vagy annak módosításának csak aláírására van joga (vétó jogot ugyanis nem biztosítottak neki), mégpedig azt követően, hogy az Országgyűlés Elnöke aláírja, és megküldi részére.

Van ugyanakkor további jogköre is, hiszen az államfő kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Azaz, legalább a szavát fel kellene emelnie az ilyen túlkapások esetén, mivel megint csak az Alaptörvényre hivatkozva (C.) cikk, (1) bekezdés) a magyar állam működése a hatalom megosztásán alapszik. Az állam szó mögött itt a teljes államszervezetet, tehát többek között az úgynevezett központi állami képviseleti szerveket is magába foglalja, amely nem más, mint a központi képviseleti rendszer, maga a TÖRVÉNYHOZÁS.

Ez annyit tesz, hogy a törvényhozás működési zavarai miatt igenis szót kell emelnie az Államfőnek, mert ez Alaptörvénybe foglalt kötelezettsége.

Különösen igaz ez a választási szabályok esetében, hiszen – amint a közvélemény kutatások is nagyszerűen igazolták – az e törvény körébe tartozó regisztráció kérdésében 80%-osra tehető az elutasítók aránya. A választási eljárásról szóló szabályok pedig nem olyanok, mint például az adótörvények, amelyet rendre sokan nem szeretnek. A választási szabályok alapvető szabadságjogokat érintenek. Az ilyen arányú ellenvéleménnyel – ha már a Kormányunk tesz a választókra – a Köztársasági Elnöknek foglalkoznia kell!

És mint állampolgárnak, még egyéb alkotmányos kötelességei is vannak. Itt a C.) cikk (2) bekezdésére is gondolhatunk. Ez a normaszöveg így fogalmaz:

Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki köteles fellépni.

Örvendetes és megnyugtató lenne, ha az Elnök megtalálná ennek legmegfelelőbb módját.

Várjuk a fejleményeket, mind az Alkotmánybíróság, mind a Köztársasági Elnök részéről!

Boldog Új Évet, Magyarország!

Létezik egy pont, amelynek elérésével, vagy meghaladásával, valamely feladat megoldásának bármilyen további kísérlete csak blamázshoz vezet. Ez a pont rendszerint olyan esetben érhető el leghamarabb, amikor maga az alaphelyzet abszurditása nem válik nyilvánvalóvá a helyzet kezelését megkísérlő „aktor”, vagy illető részére. Lehet maga a beavatkozás módja is blamázs. Ugyanez fokozottan igaz arra az esetre, amikor az „aktor”, vagy illető nem kíván tudomást venni az alaphelyzet vagy a beavatkozás abszurditásról, sőt, egyenesen a józan tevékenység mindennapisága szintjére igyekszik áthelyezni valami olyat, amely az ép gondolkozású emberekben elképedést vagy röhögőgörcsöt vált ki.

Valami ilyesmit érezhetünk most mindannyian, amikor a hatályosulásának első szülinapját még el sem érő Alaptörvény harmadik módosítása előtt állunk, valamint az úgynevezett „Átmeneti rendelkezések” című – a jogalkotás nemes voltát nem sértő szóval megnevezve – szabálygyűjtemény nem állt meg az Alkotmánybíróság előtt.

Nem kívánunk most az alkotmányjog kérdéseibe elmerülni. Számos érvelés szól eleve az Alaptörvény közjogi érvénytelenségéről, illegitim voltáról, és nemkülönben – ha már a gránitszilárdság kapcsán a geológia és kőzetmechanika terminusait is ide keverte a Legkisebb Fiú – homokdombhoz hasonlatos állékonyságáról. Csak egy félmondatot kell itt elejtenünk: biztos, hogy kétharmad kell egy illegitim, közjogi érvényességét tekintve vitatott, instabil Alaptörvény félretételéhez vagy gyökeres átalakításához?

Elértünk tehát arra a pontra, amikor a pirulás nélkül előadni képes politikai tényezők, mint Rogán Antal, Szájer József, s majd nyilván maga a Legkisebb Fiú, nyilatkozik arról, hogy egyrészt nem tartalmi kifogása volt az Alkotmánybíróságnak, hanem formai, másrészt majd jól beépítjük az Alaptörvénybe a formai hibás normákat, és akkor keresgélheti az Alkotmánybíróság, vagy akárki a fogást az Ezeréves Birodalom alapvető jogszabályai között. (Érdekes, hogy a Lepirult Arcú Női Személy, akinek nincs félnivalója az explicit hazugságok kimondásakor sem, eleddig néma maradt.)

Meddig lehet még nevetségessé válás nélkül turkálni az alaptörvényben? Hányszor lehet még matatni az újdonatúj Alaptörvényen? Illik egy új Alaptörvényt „sufnituningolni”? Esetleg tesznek majd az alaptörvényre tigrises matricát és csíkos üléshuzatot is a továbbiakban? Vagy turulosat?

Ha egy új termékben alapvető hibák kerülnek napvilágra, tisztességesebb gyártók visszahívják a piacról, sajnálkozó levelet küldve az ügyfélnek, biztosítva őket arról, hogy ők továbbra is az ügyfél érdekében igyekeznek eljárni, keresve kényelmét, biztonságát, elégedettségét. Eztán, udvariasan elnézést kérve a rejtett hiba miatti kényelmetlenséget okán, felkérik, hogy termékével együtt jelenjen meg a gyártó valamely részlegénél, és javításra – mely természetesen térítésmentes – hagyja ott a berendezést, és esetleg kártalanítást is fizetnek majd a kényelmetlenségek miatt.

A helyes kommunikáció eredménye az, hogy az ügyfél elégedetten állapítja meg: íme, a gyártó ügyel a kényelmemre és biztonságomra.

A „nesze barom, majd belecsavarozzuk” típusú sufni szervizelésre új terméket nem szokás vinni, ha pedig maga a gyártó jár el ilyenképp, akkor mind a gyártóról, mind a termékről négybetűs, idézhetetlen jelzővel lehet csak nyilatkozni.

Ilyenkor az öntudatos ügyfél tiltakozni kezd, és végül, ha nincs megfelelő reakció, például a gyárhoz vonul és tüntet. Mi, mint azok, akikre (okkal vagy ok nélkül) hivatkozik az a kör, mely úgymond felhatalmazásunkkal, a mi bőrünkre rossz szabályokat hoz, tevékenységét a mi pénzünkön a Parlamentben végzi. Nem kellene végre tiltakozni a rossz tervezés, a balfék gyártás, az ócska termékek által okozott kényelmetlenség és károk miatt? Eleve a gyártónál? A gyártónál, amely sufni-parlamentként működteti az Ország Házát?

A Fidesz kormányzása napról napra pusztítja Hazánkat, Magyarországot. Ahhoz, hogy az általa okozott kárt minimalizálni lehessen, tenni kell. Mindannyiunknak!

(kép eredetije innen)

Nem hihetjük, hogy az oktatás átszervezése az egyik, amint azt december 23-án reggel a sajtóban felkapták, vagy akármelyik legnagyobb tette lenne az Orbán-kormánynak. Még a legnagyobb tett értelmezése is vitás a kormányzat munkájának szövegösszefüggésében. A legnagyobb tett általában pozitív megítéléssel társul, ilyen a holdraszállás, a negyvennyolcas törvények, Salkaházi Sára tette, vagy éppen Nagy Imre önként vállalt mártírhalála.

Nem emelhetők legnagyobb tetté például Jesse James bankrablása Minnesotában (First National Bank), vagy épp a náci Németország közmunkáinak eredményei. Vagy a Szovjetúnió NEP-jének eredményei. Annak ellenére, hogy persze tárgyiasult eredményei vannak utóbbiaknak, de halálszaguk is van, mert kényszermunkából, mert háborús sarcokból, mert azokat a civil lakosság elpusztításából finanszírozták többnyire.

Fordítsuk meg a kérdést: lehetett-e az Orbán-kormánynak ebben az évben (az "elrugaszkodás évében") legnagyobb tette? Lényegében egy óriási teljesítményt tud felmutatni: azt, hogy nem bukott meg, hogy nem rántotta magával mindannyiunk otthonát, hazánkat. És ez az óriási teljesítmény azon alapul, hogy a lakosságot passzivitásban, bénultságban tartja megtévesztéssel, fenyegetéssel. Ismerős a képlet, a magán-nyugdíjpénztárak vagyona esetében is a megtévesztés és fenyegetés volt az eszköz. Az orbáni megtévesztés eszközei a direkt csalás és hazudozás, valamint az elhallgatás és elhallgattatás. Előbbi kettő a kormányzati, nevezzük így, „kommunikáció”. Utóbbi az ellenzéki média lepusztítását célzó, állami szintre emelt, a jogszerűségbe pólyázni igyekezett módszereiből áll, amely a közfinanszírozási reklámok direkt, a magánszféra hirdetéseinek indirekt elfojtásával egészül ki.

Az oktatás átszervezése lényegében központosítást, a tantervek és az iskolák, mint intézmények államosítását jelentik. Ismerős ez, sokunk fülében ott visszhangoznak a központi iskolai ünnepségek szólamai, az iskolákhoz kirendelt kiszes kapcsolattartókkal, az énekórákon begyakorolt mozgalmi dalokkal, és a "sej a mi lobogóinkkal".

Az oktatási rendszer alap- és középfokon visszarántatott a Kádár-rendszer modelljéhez. A felsőoktatás, vagy mostanában inkább „fölsőoktatás” helyzetét, valamint átszervezésének sikerét a decemberi diáktüntetések jelzik.

Orbán Viktor összerezzent, kapkodása árulkodó volt. Mostanra új taktikába kezd. A csődöt az újmagyar szabályai szerint sikerré nevezi át. A vállalhatatlanból emlékérmet öntet. A lehetetlent holnap megvalósítandó célként vázolja. Az irracionalitást a mindennapok rendjeként nevezi meg.

Orbán Viktor Magyarországa beteg test: lázálma a miniszterelnök maga, a fájdalomtól vonagló testrészek a társadalmat alkotó szervezetek, intézmények, a civil szféra. A betegség az állampolgárt fenyegeti: a betegség sejtszintig hat.

Orbán Viktornak nincs legnagyobb tette 2012-ben. Legfeljebb ügyes húzása volt, mint Lucky Luciano-nak, amikor leszámolt a rivális bandákkal, meg amikor a maffiát az állam szolgálatába állította szabadulásáért, 1942-43-ban.

A Fidesz kormányzás napról napra teszi tönkre hazánkat. A méreg, amely a kormányzat tevékenységéből árad nap mint nap öli ki a tettrekészséget és pusztítja lehetőségeinket rövid- közép- és hosszútávon.

(kép eredetije: itt)

A Légifelvétel blog első évadának díjazottja a decemberi Diáktüntetések, és természetesen az azon résztvevő ezrek.

Karácsony előtti hír, egyfajta ajándék, kinek-kinek a maga értelmezése szerint a Békemenetnek elnevezett „civil mozgalom” kitüntetése, amelyet a Polgári Magyarországért Alapítvány nevében a kormány tagja – egyben az alapítvány elnöke – adott át.

Kevés olyan civil szerveződés létezik, amelynek rendezvénye ennyi potentátot vonz. Kövér László is jelen volt, az Országgyűlés egyre jelentősebb hatalommal és nemsokára karhatalommal is bíró elnöke. Igaz, ez a civil szervezet a jelenlegi kormánytöbbséget adó Fidesz pártjához kötődő alapítvány a hírek szerint. Mondjuk, ez kissé szagossá teszi a méltatást, miszerint a kormány támogatásáért kifejtett tevékenység egyben a polgári értékeket is szolgálta volna.

A Fidesz, mint az alapítvány gazdája és a magyar kormánytöbbséget alkotó párt már régóta csak címerében és szavaiban polgári. Ez már első kormányzása során, majd ellenzéki korában is kiderülhetett. Tevékenységében már akkor is az államra alapozott, az állam túlhatalmát képviselő szemlélet uralta, mi meglepő, jelenlegi országlása – minden eddiginél nagyobb hatalma révén – sokszorosan etatista, tevékenysége a polgári fejlődés ellenében hat. Hol van már a piacban és az egyének kezdeményezőképességében, tehetségében való hit? Hol van a vállalkozások támogatása, hacsak nem az oligarchákra gondolunk? Hol vannak a polgári erkölcsök? Talán akkor veszett el az utolsó, amikor Azerbajdzsánba exportálták Safarovval együtt. Hol van a Haza mindebből? Ha cinikus lennék, akkor azt írhatnám, hogy a Cinege utcában. Meg a cimboráknál.

Nagy dolgokért vonult fel a Békemenet, hiszen 300.000.000,- Ft csak a Közgépes közbeszerzések eddigi volumene. Nagy dolgok a földosztások is. Nagyban, keveseknek. Nem leszünk gyarmat, írták. Nem, azok nem leszünk, rabszolgák leszünk, a saját hazánkban. Ez lemaradt a molinókról. Miért kellett a Békemenet? Kik hozták létre? Emlegetnek itt egy óriásvállalkozót, aki egyben az egyik szélsőséges véleményeket megfogalmazó lap gazdája, Széles Gábor. Ott van a magyar sajtó extrém retrográd szerzője, Bayer Zsolt. Ott van Stefka István, aki ugyancsak nagy utat járt be a sajtóban és az eszmék bonyolult útvesztőjében. Ők a hangmesterek. És ki tudja, mindez miből? Ki tudja, ki és mi az a Civil Összefogás, amelynek újabb kalandja az eddig csak választási időszakokból ismert lejárató kampány, amellyel Bajnait igyekeznek ellehetetleníteni.

Ellensúly a Békemenet, egy szabadságáért és lehetőségeiért aggódó, de egyelőre néma ország ellensúlya. A békemenetelőket a hazafiság szent jelszavával visszaélő szószólók bolondítják: a trianonozás, zsidózás, kommunistázás mákonyával, a mindannyiunk szívében élő történelmi sebek minduntalan felszakításával, hogy aztán a sebekbe mint ecetet, a legkevésbé sem polgári eszméket ültessék el: a kirekesztést, a kevélységet, a megértés, önálló gondolkodás és szolidaritás hiányát.

Árulkodó mindez. És fájdalmas is: ugyanott járunk, ahol nagyszüleink, a harmincas évek végén. És ami nem olyan, mint a harmincas évek vége, az az ötvenes évek elejére, meg a hatvanasokra emlékeztet.

Szégyen, ahogy az Index tudósításában Balog Zoltán, lelkész, miniszter a riporter kérdésére.

Riporter: Miben hasonlít Ön szerint a Békemenet a mostani diáktüntetésekhez?

Balog Zoltán: Hát valószínűleg a helyszínben leginkább, az utcában, az egyik az valamiért jött létre, a másik meg valami ellen. Most ami valami ellen jön létre, az nem feltétlen erkölcsileg alacsonyabb rendű, csak egészen egyszerűen annak egészen más a dinamikája, meg a korosztálya is valószínűleg különböző.

Ja persze, a Békemenet valamiért áll ki. A diákok meg valami ellen… Segítek az értelmezésben. A Békementet a jelenlegi rezsimért állt ki, a diákok pedig a saját konkrét megalázásukkal, az összevissza hazudozással szemben, józan érdekeikért, és ezzel mindannyiunk jogaiért. Ők kaparják ki mindannyiunk gesztenyéjét abból a szabályozatlanná vált kemencéből, amelyet sem józan ész, sem figyelmeztetés, sem jajkiáltás nem befolyásol, amely csupán kevesek önérdeke. A választópolgárok tömegei nem álltak ki semmiért: el lehetett lopni a sztrájkjogot, a munka törvénykönyvét, sőt még a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket is. Hallgatott az ország. És most, hogy néhány ezer diák az utcára vonult, a miniszterelnök hebeg-habog, kétnaponta vált koncepciót, a kormányzat összerezzent. Van látszatja a diákmozgalmaknak, és lám, lehetett volna a korábbi megmozdulásoknak is eredménye. A demokráciát nem siratni kell, a demokráciát élni kell, meg kell élni, amint most a diákok teszik, a maradék jogán.

A polgári Magyarország igazi díjazottja

a decemberben tüntető diákság lehet, a középiskolások és az egyetemisták.

Hála és köszönet nekik!

A Fidesz kormányzása nap mint nap egyre nagyobb kárt okoz Magyarországnak, nap mint nap pusztítja a magyarság jövőjét. Tenni kell jogainkért, hangot kell adni ellenvéleményünknek, mert a kormány láthatóan csak erre reagál.

December 17-én terjedt el a hír, hogy Ron Werber választási stratéga, aki már korábban is segítette az MSZP kampányát, felbukkant újra, hogy szerepet kapjon az előttünk álló kampányidőszakban, és természetesen azért, hogy győzelemre vezesse az MSZP-t. Ez a hír önmagában csak egy ásítást érdemelne, ez teljesen normális történet, ha egy párt kampány előtti időszakban igyekszik felkészíteni magát, és a hatalom felé igyekszik. Az úgynevezett jobboldalon, értsük ebben a néhány sorban ez alatt a radikális, antiszemitizmustól legkevésbé sem idegenkedő szélsőségeseket, azonnal parázs és szikraszórást váltott ki a hír. Az, hogy az efféle tanácsadás mennyire nem idegen a pártok működésétől, éppen a Fidesz mutatta be idén tavasszal, mikor két kampánygurut is vendégül látott, többedik alkalommal, nevezetesen George Birnbaumot és Arthur Finkelsteint. Eddig a dolog természetes, normális politikai helyzetben ez így megy, illetve így is mehet.

Az egyszerű állampolgár ugyanakkor okkal kaphatja fel a fejét, mi az, hogy külföldi szakértők kellenek a kampánystratégia kialakításához? Akkor itt már megint nem a politikai érvek, hanem a virtuális térben zajló nemtelen adok-kapok következik? Nem épp ez, a mocskolódások és az ígéretkampányok uralta választás vezetett az ország végzetes megosztásához és az emberek, vagy a „zemberek” apolitikussá válásához? És be kell lássuk, naivitása mellett igaza van annak, aki ekképp teszi fel a kérdéseit.

A jelen magyar politikai helyzetben létezik azonban egy további szempont is. Ez pedig az, amelyről sokszor és sokan megemlékeztek már, blogunk is sokszor foglalkozott ezzel, mégpedig a normális politikai tér hiánya. A normális politikai tér hiányát a közjogi rendszer teljes szétziláltsága, az alkotmányos rend szétdúlt állapota és párt-alkotmányossá tétele jellemzi. Hatását tekintve nem sokban tér el attól, amely a nyolcvanas évek közepén-végén létezett: szervezettség hiányában ellenzéki jelölt csak véletlen juthatott be az Országgyűlésbe. Furcsa mód voltak ilyen véletlenek. Most az új rendszer ugyancsak ilyen, ellenzéki szervezettség nélkül ha be is jut néhány képviselő a Parlamentbe, narancsuralom döntő, dezorbanizáló ereje nem lesz. Ugyanúgy kényszerű politikai vergődés lesz osztályrésze, mint a ma ellenzéki pártjainak (ide nem érve a Jobbikot).

Idén nyáron kezdődött meg a tapogatózás egyes mozgalmak között, amely végül három pólust formált. Az egyik ebből az LMP, amely már nem is pólus többé. Nem értette meg a szövetségi politika egyik lényeges elemét: azt, hogy a közös célokért meghatározandó minimum nem a saját párt programja, hanem a szövetség közösen megformálandó alapérték-rendszere. Az Együtt 2014 mozgalom utóbbi tételt felismerte, ennek szellemében bezúdult a politikai vákuumba, jelentős tényezővé vált szinte azonnal.  A harmadik az MSZP, amely szemét magasan a horizont fölé emelte, nehogy véletlen meglássa a már formálódó E14-et, és mintha nem hallgatna híreket, nem olvasna újságot, egymaga hirdette meg a pólusképző szerepet. Önjelöltként. Magához szólítva a többieket.

Az utóbbi napok az E14 és az MSZP közötti együttműködésről megindult tárgyalásokról szóltak. Akárhogy is, de az MSZP-t elhagyni nem lehet, szerepe van az ellenzéki összefogásban, ám vezető szerepe blogunk korábban kifejtett álláspontja szerint nem lehet, nem lenne szerencsés. Az elmúlt kormányzati időszak terhe olyan nagy ezen a párton, hogy a választópolgárok széles tömegei tartósan idegenkednek a rájuk szavazás elvi lehetőségétől is.

Az MSZP részére tehát három út vezet előre. Az elsőt azonnal kizárhatjuk, ez lenne az, hogy el sem indul a választásokon. A második az, hogy egyenrangú félként belép egy szövetségbe és úgy indul, a harmadik pedig az, hogy vezetőként akar szövetségesek gyűjteni maga köré.

A hírek szerint Ron Werber meglepetésvendégként jelent meg az MSZP Országos Választmányának ülésén. Aligha gondolhatjuk ennek alapján, hogy a párt egyenrangú pártok egyeztetett lépéseit megtéve, szövetségben akar győztes lenni az előttünk álló választásokon. Az MSZP maga akar nekilódulni, egyedül akar nyerni. Aki vele tart, kaphat morzsákat a győzelmi asztalról, aki nem, az meg búsongjon magában, mert nem ismerte fel a másik pólust: a kétpárti Magyarország visszatérő pólusát.

A kétpártrendszer megosztott Magyarországáét, ahol az erő, a csel, a megosztás és a diktálás a politika. Ahol a koalíció kényszerhelyzet torzszülöttje, nem pedig érdekközösségek egymást erősítő, de egymást kontrolláló erőrendszere.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy az MSZP nyerné a választást! Lehetne-e szó széles társadalmi bázison nyugvó alkotmányozásról szó, amely révén a Fidesz-KDNP párt-alkotmányát lecserélhetnék? Aligha. Lehetne-e olyan törvényhozásról szó, amelyben legalább a legfontosabb törvények a jobb és baloldal politikai konszenzusán alapszanak? Aligha. Ellen tudna-e állni az erő pozíciójából az MSZP a revansvágyának, tudna-e a revansvétel ellenében méltányos lenni a 2010-es bukás után? Aligha.

A fenti véleményünket arra alapítjuk, hogy bár a párt vezetői új arculatról beszélnek, nem hallottunk egy szót sem a nyolcévnyi kormányzás hibáiról. Arról, hogy miből milyen következtetést sikerült levonni. Mi garantálja tehát a megújulást? A reklám? Higgyünk a párt reklámjainak?

 Az egyedül induló MSZP, még ha legyőzné is a Fideszt, akkor is bukást jelentene Magyarország számára.

Blogunk osztja azt a nézetet, hogy ma Magyarországon olyan együttműködésnek kell leváltania az Orbán-rezsimet, amely a legnagyobb biztosítékot adja a Köztársasági Alkotmány visszaállításának, ide érve annak „zöldmezős” megteremtését is akár. Az összes politikai játszma, a szokásos pártoskodás csak akkor indulhat meg újra, ha ezen a rendkívül fontos lépcsőn túljutunk, amikor újra normalizálódik a politikai tér.

 * * *

Napról napra több kárt okoz a Fidesz országlása. A Fidesz leváltását nem egy másik behemótnak, hanem a nemzet valódi együttműködésének kellene elérnie, amelyhez a politikai tényezők józanságára, önmérsékletére van szükség. Ellenkező esetben cseberből vederbe jutunk, újra,

újra és újra.

A múlt héten fellázadt a "romkocsmák népének" utánpótlását nyújtó társadalmi réteg: az egyetemi hallgatók közössége. Emlékezetes, hogy a keretszám csökkentéssel egyidejű támogatáscsökkentést nem tudta ellensúlyozni az orbáni retorika, valamit a ködös Matolcsy megnyilatkozások sora – utóbbi nem csak a jövőt tekintve ködös, és ez azért aggasztó -, miszerint az ország legnagyobb kincse a tudás, utalva itt a nyílt színi trepanációban jeleskedő elődeinkre. Egy pillanatra megtorpanva itt, korántsem tiszta a hátramaradt források szerint, hogy a magyar agysebészet pontosan mi célt szolgált és milyen eredményeket ért el, továbbá mekkora halandósággal jártak az efféle beavatkozások. Egyébként nagy sikere lehetett a fejfájás elmulasztásának egy kilátásba helyezett operációval, a többségnek ösztönösen elmúlna a főfájása manapság is egy beígért műtét hallatán. Utalhatunk itt az előbbivel analóg eljárásra, a köhögés ricinussal történő gyógyítására: aki kezelés alatt áll, nem mer majd köhögni.

De folytassuk az események sorát azzal, hogy Orbán Viktor, akire mindenki úgy vár, mint a messiásra, lévén ő oldhatja meg egymaga a súlyos problémákat a felsőoktatás háza táján, különös látogatást és találkozókat tartott szombaton. Igazán nem dramaturgiai célzattal, de megint ki kell vonjuk az olvasót az írás fő sodrából, és utalnunk kell ezen a ponton az egykori szarkasztikus definícióra: a szakszervezet létének célja az, hogy harcoljon a végsőkig mindazon problémák leküzdéséért, amelyek nélküle nem léteznének. Alighanem elmondható ez Orbán Viktor tudatos vagy tudat alatti motivációiról is. Túl azon, hogy a felsőoktatás helyzete nem tavaly, vagy épp tavaly előtt lett erős kritikára érett, tagadhatatlan, hogy az utóbbi időszakban nyilvánvalóan válságos helyzetűvé vált. Az egyeztetések elmaradása, az erőből „átvitt” döntések sora (uramisten, micsoda erőfeszítés kell egy minősített többségen átvinni az akaratot, be sem vonva az érintetteket…!), a sorsrontó fűnyíró elv kombájn szintre emelése az Orbán Viktor nevéhez köthető kormányzatnak, vagy talán jobb szó: vezérlésnek a következménye. Igyekezvén visszatérni a fő sodorba, a héten több egyetemi „séta” is lezajlott, a kormányzás jelképes helyszíneit látogatva meg, iskolai sztrájkokkal fűszerezve, a rektorok támogató megnyilvánulásával. Ám az oktatáspolitika pápa-asszonyának (ez esetben fiúsítva) álláspontja rendíthetetlen maradt. A kormány nem változtat a felsőoktatási politikáján, a diákok alighanem rosszul értették a bölcs intézkedéseket, talán azok kommunikációjával volt aprócska hiba. Utóbbi egyébként igaz lehet. Amennyiben a politizálást nem a hazudozás gyakorlatának, hanem a kompromisszumok művészetének tartjuk, feltűnhetett a kommunikációs hiba mindannyiunknak. Függetlenül attól, hogy mennyire támogatható a diákmozgalmak minden követelése, egy dolog biztos: a hallgatók őszintén és szenvedélyesen mentek neki a kormányzatnak, amely össze talált rezzenni.

És megtörtént a csoda! (itt már előre gyanakodhatunk, s amint meglátjuk, okkal)

Orbán Viktor találkozott a diákokkal! Ez természetes is. Egy jó miniszterelnök meghallgatja a véleményeket, figyel az érintettek panaszára. Mondjuk, az okosabbja a döntés meghozatalát megelőzően. Igaz, sajnos nem tudott megjelenni ott, ahol igazán jelentős számban várták, a Műegyetemen például, ahová egy nyápic helyettest sem tudott elküldeni. (Emlékezetes, hogy Bokros Lajos ’95-ben kiment a hallgatók közé, hogy megpróbálja elmagyarázni tandíj javaslatának értelmét és okait) Orbán Viktor nem volt ennyire talpraesett, pedig az igazi csatárok végigfutják a pályát, ha labdát szereznek. Ő videó üzenetben folytat párbeszédet. Abszurd! Foci hasonlattal érve: ő csak a Replayben futja le az ellenfelét. No, akkor hol találkozott a mi miniszterelnökünk a diákokkal? Hát az orbáni világvégének határépületben: a romkocsmában (olyan ez, mint a kacsalábon forgó vár, ahol a hétfejű sárkány lakozik). Oda ment tehát, ahol a félhomályban mereng a jövő értelmisége. És ott találkozott az egyelőre meghatározatlan személyazonosságú diákokkal. Merthogy ekképp vélt eleget tenni a Műegyetemre invitáló meghívásnak… Talán eltévesztette a címet. Egyeztetett velük valamiről, amire egyébiránt tízezres megmozdulást szervezni képes diákszervezetek léteznek. Nem velük kellene összefutni, esetleg megadva a tiszteletet, mondjuk az irodájában? Az előbbi alapon megkérdezhette volna érintett gyermekeit is, akik nyilván tolmácsolták volna legjobb ismereteik szerint az oktatáspolitika bajait, amit saját bőrükön is nyilván tapasztalnak.  Működik Orbán ösztönös taktikája, az oszd meg és uralkodj elv. De célt ér-e ezzel? Visszamennek-e a diákok az utcáról, megnyugszanak-e a kommunikációs gáztámadás eredményeképp? Aligha.

Ha már egyeztetés, tulajdonképp mire van az apparátus, a minisztérium, ha nem arra, hogy egyeztetéseket folytasson az érintettekkel, azok választott, de legalábbis elfogadott képviselőivel? Ki ez az ember, aki romkocsmában dönt, úgy téve, mintha mások hibáját kijavítani hivatott „jóbácsi” lenne, miközben tudottan ő alakítja ilyenre a rendszert?

A mozgásvihar mindig bajról árulkodik. Tapaszokat kell elhelyezni a látszat megőrzésére a felfakadó sebeken. Általálkozókon kell felmutatni álegyeztetéseket, álkompromisszumokat kell kötni. Lehet, hogy az álvilág miniszterelnöke sem igazi. Nem is tudom már, ki írta az ÉS-ben, Pauer Gyula nem régen történt halála kapcsán, hogy az általa és művésztársai által kiötlött és művelt pszeudo a magyar kormányzásban napi alkalmazásban áll.

Nagy a baj, blogunk - sokak véleményével egyezően - nem győzi ismételni, hogy napról napra több kárt okoz a jelenlegi kormányzat, a jelenlegi rezsim, és nem csak a közeli, hanem a hosszútávú esélyeinket is kockára teszi.

Leváltásuk mindenórás feladat.

Nem mindegy, ki hív együttműködésre, ki hív az asztalához, mert akitől tartunk, ahhoz nem megyünk el szívesen. Ugyanez érvényes a szövetségi politika területén is. A katolikus szentmise liturgikus szövegrészletéből kölcsönzött és átalakított cím nyilvánvalóan erős hasonlat, de a mai magyar politikai helyzet, az erős kétharmados parlamenti többségével visszaélő kormányzat leváltásához ugyancsak hiteles meghívás szükséges. Olyan meghívásra van szükség, amely az Orbán-rezsimet elutasító, de legalábbis el nem fogadó társadalmi szegmens egybegyűjtésére alkalmas. Egybegyűjtésére, mert a választási törvény módosításai nem teszik lehetővé a kalandvágyó magányos harcosok, akár szuperhősök, vagy kommandók harcba szállását.

Amint október 23-a óta tudjuk, létezik már egy ilyen szövetségi próbálkozás, amely civil mozgalmakon keresztül, mértéktartó, de céltudatos elvek megfogalmazásával, és sokak számára elfogadható személyiség vezetése mellett igyekszik megszólítani a választókat. Kifejezett célja a bal és jobboldali, Orbán Viktor kormányát elutasító, a demokratikus jogállamot helyreállítani akaró állampolgárok szavazatának tömbbé olvasztása, hogy kellő erő álljon rendelkezésre a dezorbanizálás feladatának véghezvitelére.

2012. novemberének utolsó hetében indult meg egy másik szövetségi kör kialakítását célul tűző mozgalom: az MSZP ellenzéki kerekasztal alakítására tett felhívást. Tette ezt oly módon, mintha nem lenne a téren más, és csak az ő előlépésükre várna a közvélemény.

Képzeljünk egy határozott irányba tartó kis színes flottát, amelynek élére kívánna állni egy tanker. Órmótlan kormánymozdulatokkal a kis flottát legázolja, hogy majd kimentse a vízbe pottyantakat. Rummal kínálja majd őket, hogy aztán a kishajókat maga után kötve, a saját feje szerint menjen előre. Kérdés, így akarnak-e céljukhoz jutni a kishajók is?

Ma Mesterházy Attila Szövetség a változásért jelmondattal tette közzé honlapján az együttműködés elvi sarokköveit. Kétségtelen, értékesek a gondolatok, sokukkal egyet lehet érteni, ki-ki talál benne szimpatikusat is, elfogadhatatlant is, beállítottsága szerint.

De térjünk visszatérve a címben idézett kérdéshez, ki lenne boldog, ha az MSZP szólítaná meg, hogy szövetségre hívja? Aligha gondolhatja jelenleg bárki komolyan, hogy az Orbánból kiábrándult, az általa csak a látszat kedvéért megtartott, ám valójában félredobott konzervatív értékeket követő állampolgárok tolonganának ebben a szövetségben. Az MSZP ma hiába jelentős párt az ellenzékben, vezető szerepe a jelen rendszer fennmaradását biztosítaná. Ma konzervatív gondolkodású választópolgárok aligha csatlakoznak egy MSZP vezette szövetséghez, és ez egyhamar nem fog megváltozni.

A párt vezetői körébe tartozóktól ezen kívül elhangoznak olyan nézetek, amelyek a demokrácia értelmezésének sajátos reprezentációi, és amelyek legkevésbé sem a modern szociáldemokrácia, vagy általában a demokrácia elképzeléseihez igazodnak. Ezek egyeznek a párt álláspontjával is? Nem kell az ilyen megnyilatkozásokkal kezdeni valamit?

Többször kitértünk már arra, hogy az összefogásnak olyannak kell lennie, amelyben a direkt pártideológiák a háttérbe szorulnak, és amely szerint a legfontosabb kérdés az alkotmányos rend, a jogállam és a demokrácia helyreállítása.

Alkalmas lenne-e tehát a vezető szerepre jelenleg az MSZP? Blogunk azt a véleményt osztja, amely szerint nem.

Ma az MSZP, akármekkora szervezettel rendelkezik is, ugyanolyan kis, színes hajó, mint a többi, ugyanazon öbölbe kíván hajózni, mint a többi. Ám flottakapitánynak nem alkalmas, mert nemrég még zátonyon állt, és akárhogy is nézzük, a flotta sok hajókapitánya szerint másokat is zátonyra futtathat.

Korábban írtunk már erről, blogunk véleménye szerint tényleges önkritikára és megújulásra lenne szükség az MSZP-ben, hogy majd egyszer, később talán flottakapitány lehessen egy szövetségben. Addig a hajóraj érdekében cselekedve meg kell szolgálnia a tiszteletet.

Borzasztó nagy a kísértés, ez valahol érthető, hogy valamely párt az dezorbanizáló mozgalom élére álljon. De borzasztó nagy a veszély, hogy direkt ideológiával csak a kétpólusú politikai iszapbírkózás tere nyílik meg újra, azé, amely a XXI. Évszázad első évtizedét Magyarországon megpecsételte. A kétpólusú politizálás ma a gyűlölet két pólusát termeli újra.

Olyan kormányváltásra van szükség, amely a pluralizmus talaján összeálló együttműködés gyümölcse lesz, amely a mérsékelt politikai irányzatok teljességét igyekszik átfogni, és nem maga alá gyömöszölni, hanem egybehívni akarja őket. És nem elég, ha ezt hallja a közvélemény, de el is kell hinnie.

Nemzetünk jövőjét ma az Orbán-rendszer fennmaradása fenyegeti, de fenyegeti az is, ha legyőzetése után a kétpólusú, megosztott társadalom önpusztítása marad fenn.

A technológia magyarországi fejlődése meghaladta a világszínvonalat. Ennek felismerésére a mindennapok cekkercipelős szürke ködében általában nem adódik lehetőség. Amikor a kimerítő munka, vagy épp a kimerítő munkanélküliség reménytelenségében ébred az ország lakosságának jelentős része, el sem képzeli a reggeli teája mellett, hogy a hazai agytrösztök figyelő tekintetüket az MIT (Massachusets Institute of Technology) kutatólaborjainak eredményeire szegezik. Erről a héten meggyőződhettünk, és ez nyugalommal töltheti el a magyar átlagembert.

A Heti Válaszban megjelentekkel kapcsolatban, egyesek talán merésznek gondolják az állítást, hogy az elméleten túllépett a magyar tudomány, mi több, a magyar gyakorlat.

Matolcsy miniszter a hírek szerint erről azt írja, hogy az Egyesült Államok kifejlesztett egy technológiát, amely az élő szervezet működésén alapul és képes adatokból dolgokat és dolgokból adatokat előállítani. Ismerve a hazai történéseket, aligha nevezhető összeesküvés elméleten alapuló következtetésnek az állítás, hogy a technológiai fejlődés élvonalának eredményei beépültek a gyakorlatba, és már csak az elsőség kérdése bizonytalan.

Erre, bár most már a korábbi időszak próbálkozásai is azonosíthatóak, az utóbbi két és fél év történései egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatnak. Lássuk a talán legismertebb példát a sok közül:

 „adatokból dolgok, dolgokból adatok”

Az egyik legnagyobb volumenű kísérlet közvetlen a lakosság bevonásával zajlott és közel teljes sikerrel járt. A magánnyugdíj pénztárak vagyonáról 2010-től úgy beszélt a kormányzat, hogy az csupán adat, hiszen eltőzsdézték, hiszen papíron létezik csupán. Eztán egyszerre pénzzé lett az eltőzsdézett adat, hiszen nem pusztán adóslevelek virtuális galacsinná gyűrésére volt alkalmas – ezt még adatok alapján is meg lehet tenni –, de valós matériává vált a MOL részvények képében, nem létező hozamok kifizetéseként, stb.. Tehát érvényesült az „adatokból dolog” irányú metamorfózis. A csuda az, hogy ennek ellentétes folyamata, a „dolgokból adat” irány is realizálódott, legalábbis tudati szinten. Hiszen azok a nyugdíjbefizetések és számlák a tulajdonosaik jelentős része számára nem puszta adat volt, hanem egy örökölhető, valós levonásokból folyamatosan vastagodó pénzösszeg, számla. Vagyis az elmélet szemantikai rendszerében: dolog. Ebből mára - jellemzően - adat maradt elkerekedett arcú ex-tulajdonosai számára, amennyiben az emlék annak számít.

Tehát az elmélet három pillére: dolog - adat - élő szervezet működésén alapuló technológia (legyen az egy biológiai egyed, vagy az azokból összeálló magasabb szerveződés, nevezzük kormányzatnak a példa kedvéért).

Kérdés, hogy az elmélet vagy a gyakorlat volt-e meg előbb? Az elmélet vált gyakorlattá (előre megfontolt szándékkal elkövetett nagyértékű…)? Vagy a gyakorlat alapján vonták le az elméleti következtetést, amely egy esetleges későbbi elemzés során lesz bevethető (…mi csak az MIT legújabb technológiai felismeréseit igyekeztünk alkalmazni a gyakorlatban, tisztelt Bíróság)?

Voltaképp felismerhető az „itt a piros, hol a piros” elmélet is, amely a maga egyszerű módján alkalmas csodás meggazdagodásra és példátlan elszegényedésre, de hagyjuk meg a reményt, hogy a vezető kutatóhelyekkel konkurál a magyar elme.

Az idő meghozza majd a választ. Mindenesetre kellő cinizmussal a technológiai forradalom víziója a napi gyakorlatban is alkalmazható, akár a legváratlanabb módon is.

Az ország válságos politikai helyzetének újabb szcénéje tárult fel előttünk tegnap. Az előképet az LMP ledarálódása, Róna Péter sértődött távozása jelentette. Mindennek drámai alapját pedig az Orbán leváltásához szükséges összefogás iránti igény, az abban való részvétel, és a részvétel módja képezi. Az új színkép főszereplője az MSZP kíván lenni.

Bajnai Gordon október 23-i beszédének üzenete egyértelmű volt: minden olyan mozgalom vagy párt, amely le akarja váltani a jelenlegi rezsimet, összefogásban képes ezt megtenni, így a Haza és Haladás, Milla és Szolidaritás által összehozott mozgalom nyitott minden politikai erő, mozgalom, személyiség előtt, amely közös programban, valamely minimumprogramban meg tud állapodni, amely hajlandó közreműködni a politikai tér sokszínűségének és értelmes vitára alkalmassá tételének feladatában.

Blogunk megírta már korábban is, hogy az összefogás sikere érdekében hátra kell lépnie minden egyénieskedő, önző pártérdekben és „csakazértis” különutasságban gondolkodó mozgalomnak vagy személynek, mert a cél tényleg nemzeti szintű.

Két hét leforgása alatt immár a második jelentős politikai tényezőről derül ki, nem ismeri az önkritika és önzetlen együttműködés iránti elkötelezettség fogalmát.

Az LMP-vel kapcsolatban megfogalmaztuk ez irányú véleményünket, most az MSZP-re kell sort kerítsünk:

Tegnap – lényegében - ellenmozgalmat hirdetett Mesterházy Attila: ellenzéki kerekasztalt, ahová mindenkit meghív vagy elvár. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az ember nem tudná: most azok az emberek szólalnak meg, akik jelentős részt vállaltak abban, hogy Orbán Viktor ilyen arányú győzelmet aratott.

Kétségtelen, karaktergyilkosság célpontjai voltak, kétségtelen, rosszkor jött a válság, de ott van a mérleg serpenyőjében két miniszterelnök, akiket az a vezetőség, az a frakció, azok a személyiségek árultak el, akik ma is ott vannak a párt vezetésében. Azok, akik ugyancsak olyan múltból érkeznek, amellyel szakítani kellene.

Akkor nincs helye az MSZP-nek az együttműködésben? De, kétségtelenül helye van. De miféle morális alapon akar vezetője lenni ennek a szövetségnek? Talán megtörtént a szembenézés az elmúlt „nyóccévvel”? Mert annak, ami Orbánék szájából karaktergyilkossággal ki lett egészítve, 2002-2010 összességében mégiscsak egy kudarcos szocialista dominanciájú kormányzás volt! És a kudarc egyik fő oka, a tespedt önzés, a pozíciók megszerzésének igénye. Nem véletlen, hogy Orbán a zászlajára tűzhette, soha többé ilyen kormányzást! (Más kérdés, hogy hová vitt ez az út…)

Csak blogunk két alkalommal futott bele az elmúlt hetekben az MSZP egy elnökségi tagjának hihetetlen politikai  érzéketlenségébe és vállalhatatlan gondolataiba. Az ilyen politikusi gondolkodásmód csak elriasztja a középen lévőket, okkal.

Tisztelt MSZP, egy kevés visszalépés, egy jókora önkritika és szélessávú megújulás lenne szükséges. Azt az elmúlt nyolc évet felül kellene vizsgálni. Azoknak, akik felelősei voltak az akkori kormányok elárulásának, vissza kellene vonulniuk.

Sokkal nagyobb most a tét, sokkal fontosabb, és nem pusztán nekünk állampolgároknak, de a Magyar Szocialista Pártnak is, hogy elvárható legyen a belső, morális megtisztulása, mielőtt vezető mozgalom kívánna lenni.

Nem látjuk tehát kizárhatónak az ellenzék összefogásának konspiratív, célzott, irányított akadályozását sem a közeli napok fejleményei mögött.