Légifelvétel

Olyan időket élünk, amikor az ország Alaptörvényének jogtipró módosítása ellen tüntető fiatalokat a terrorelhárítás igyekszik távol tartani a köztársaság elnökének hivatalától... Mintha a diákok, mintha a jogaikért szót emelők legalábbis terrorveszélyt jelentenének...

És emellett tegnap két eszeveszett huligáncsorda rendőri biztosítással garázdálkodhatott órákon át Budapest utcáin. Vagy ennek ellentmond az, hogy három garázdát is sikerült letartóztatni? Micsoda eredmény! Sikerült ma délben elvitetni jó tíz, az Alaptörvény módosítása ellen tüntető diákot! Miről szól ma ez az ország?

Jól mutatja hazánk állapotát: futball demokrácia lettünk, mi egyszerűen nyugalomban élni és dolgozni akaró polgárok a gyerekeinket, szeretteinket kell féltsük mind a terrorelhárítóktól, mind a szélsőséges, gőzbunkó garázdáktól... Beszorultunk a „B közepek” közé...

Egy másik „B közép” szónoka ma a független bíróságot szólta meg az Országgyűlésben, holnap kit fog leszólni, megfenyegetni? Az a másik „B közép” ma megszavazta azt a szégyenteljes szöveget, amelyet a csak romjaiban alkotmányos Alaptörvény végső lepusztítására szántak.

Arcátlanul tobzódik a hatalom, aljas módon nyes vissza mindent, ami nem kedvére való, ami a többiek érdekét vagy védelmét szolgálhatná. Milyen őrület vezetheti ezeket az embereket?

Hol vannak azok az elkötelezettségek, eskük, ígéretek, amelyekkel a választókat hitegették, amellyel a Haza, mindannyiunk hazájának szolgálatát elvállalták? Kik ezek az emberek?

A kormány ma képzelt szabadságharcát már nem csak Európa és az emberi jogokat elismerő világ ellen vívja. A szabadságharc ma Magyarország, a Magyar Köztársaság ellen, a szabadon gondolkodó állampolgárok ellen is folyik.

Gyermekeink, szeretteink ellen, ellenünk.

És bejelentették, hamarosan mindannyiunk családját felkeresi egy fideszes aktivista, hogy összeírja a rezsicsökkentéssel kapcsolatos tudomisén miket. Illetve tudom, tudjuk jól, hogy mit írnak majd össze! Hogy veheti bárki a bátorságot, hogy az otthonainkban zaklasson, hogy kipuhatolja, mit szólunk a kormányzat eszement ötleteihez? Micsoda aljasság egy egész országot körülnyálazni és otthonába is szemérmetlenül bevinni a politikát! Elég a listázásokból, elég a jogfosztásból!

El kell mondanunk, ki kell kiabáljuk, hogy elég volt! Ha hóvihar lesz március idusán, ha nem, ott kell lenni, ki kell kiabálni, hogy betelt a mérték! Ha meg merték tenni mindazt, ami a mai napon történt, hát emlegessék meg ezt a március tizenötödikét!

A Fidesz kormányzás napról napra teszi tönkre hazánkat. A méreg, amely a kormányzat tevékenységéből árad nap mint nap öli ki a tettrekészséget és pusztítja lehetőségeinket rövid- közép- és hosszútávon. Ha nem akarsz csicskás, szolga lenni a saját hazádban, cselekedned kell! Ki kell mondanod: elég volt!

 (kép: 2013.03.09-i tüntetés egy transzparense)

A Fidesz székház elfoglalása kapcsán történt, a kamerák által dokumentált események kapcsán töprengve felvetődik a hatóságok helye és szerepe az ügyben. A polgári engedetlenség természetes velejárója a törvénysértés, hiszen mi másnak lennének engedetlenek az adott polgárok, ha nem a törvényeknek. Velük szemben nyilván intézkedést kell, vagy lehet foganatosítani.

A Lendvay utcai Fidesz székházba beáramló tiltakozók nyilván többféle, a magánlaksértéstől kezdve egyéb jogi alakzatnak megfeleltethető cselekményt elkövettek, ellenük, amint a beszámolókból ismert, indult is rendőri eljárás. Egyiküket a rendőrök felkapták és kivitték az udvarról és a közterületen igazoltatták, felszólították a hatósági eljárásban való önkéntes közreműködésre, stb. Ennek pontos körülményeit és előzményeit nem ismerhetjük, és most csak azért érdemel említést, mert lám a helyszínen jelenlévő rendőrök igenis határozottan felléptek egyes esetekben.

A kertbe behatolókkal szemben egyéb tekintetben nem jártak el, legalábbis a beszámolókból ez derült ki.

Aztán az események további fordulata az lett, hogy felbukkantak az országszerte Békemenet néven ismert csoporthoz tartozó ellentüntetők, alighanem hasonlóan be nem jelentett demonstráció formájában, és megkezdték az ilyenkor a saját önmeghatározásuktól ("békemenet") olyannyira idegennek tűnő skandálásukat. És eljött a csúcspont, amelyet újságírók és operatőrök tucatja is megörökített:

az idős polgártársunk fellépése.

Hogy az idős honfitársunk miket mondott és miképp cselekedett, azt az alábbiakban szemelvényesen idézzük fel az Indexen közölt videó felvétele alapján.

00:10-nél: Akartok egy kis sósavat a pofátokba?

00:24-nél az úr a tüntető nyakába akasztott tábláját megfogja és azzal a tiltakozó arcát eltakarja, a feliratot az arcára nyomja.

00:29-nél, miután semmiféle ellenreakciót nem tanúsított a tüntető, egyszerűen leszakítja a nyakából a táblát.

00:36-nál annyit közöl, hogy „menjetek a francba”.

00:44-nél a tüntető állához nyúl, fejét meglöki.

00:52-nél közismerten durva jelentésű kézmozdulatokkal fejezi ki becsmérlő véleményét, majd a „takarodjatok a kurva anyátokba” felszólítással, további már érthetetlen szavakkal mormolva elhagyja a helyszínt.

Mi is történhetett itt? A Büntető Törvénykönyv szerint becsületsértést követ el az, aki valaki másról közérdekű tevékenységével kapcsolatban nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, továbbá az is ha ezt tettlegesen követi el. A tettleges elkövetés lehet például a durva jelentéstartalmú mozdulatokkal kifejezett becsmérlő megnyilvánulás, vagy épp a tüntető fejének megtaszítása. 

Ezeket a cselekményeket a sértett magánindítványára lehet kivizsgálni.

Garázdaságot követ el a Btk. szerint az, aki olyan kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen. Ha egyéb cselekménnyel nem párosul a leírt tényállás, vétségként két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ezt a tételt növeli adott esetben a csoportos elkövetés, a köznyugalom súlyos megzavarása, a nyilvános rendezvényen, fegyveresen vagy felfegyverkezve történő elkövetési alakzat. A Btk. e szakasza külön jelzi, hogy erőszakos magatartásnak minősül a támadó jellegű fizikai ráhatás akkor is, ha az nem alkalmas testi sérülés okozására.

A garázdaságnak létezik szabálysértési alakzata is. Mind a büntetőjogi, mind a szabálysértési alakzat közvádas eljárás, azaz észlelését követően hivatalból kellene eljárásnak indulnia a cselekmény elkövetésének megállapítására. Azt gondolom, hogy egyrészt a jelen lévő rendőrök tudomást szerezhettek az esetről, ám ha a riporterek gyűrűje miatt erre nem került sor, akkor utóbb a sajtóból, az Internetről értesülhettek róla. Ez a második felvetés igaz például az ügyészségre is.

A Btk. szerint zaklatást követ el az, aki félelemkeltés céljából mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, vagy annak a látszatnak a keltésére törekszik, hogy a sértett vagy hozzátartozója életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy veszélyeztető esemény következik be, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A sósavas kiszólás bizony testi sérülés kilátásba helyezésének,  fenyegetésnek hangzik.

Természetesen a törvényi tényállások és a videón látható események közötti kapcsolat létének, vagy megléte esetén erősségének, megalapozottságának megítélése nem feladatunk, de a vizsgálat indokoltsága igenis felvethető.

A félreértések elkerülése végett szó sincs arról, hogy egy vélhetően tisztességben megőszült, ám a pillanat hevében fejvesztett módon viselkedő hetvenes évei körüli férfit vasban-bilincsben tudhassuk a kufsteini vár börtönében. Nem. A felvetésünk lényege az, hogy a tüntetéseken az utóbbi évtizedben egyértelműen, de már korábban is eluralkodott becsmérlő, becsületsértő, a köznyugalmat felkavaró és egymáshoz politikai nézeteink szabad megválasztásához fűződő jogaink alapján is méltatlan megnyilvánulásokról derüljön ki végre, hogy az igenis büntetést vonhat maga után.

A jogállam lényegi eleme az, hogy a polgárokat az ilyen inzultusoktól az állam megvédi. És nem pusztán akkor, ha maga tesz feljelentést, hanem akkor is, ha arra esetleg képtelen, vagy azért, mert megfélemlítették, vagy azért, mert esetleg nincs is tudatában a jogszabályokba foglalt, állam által garantált jogairól.

Egyébként jelzem, azért fizetünk adót, hogy az ilyen esetekben a hivatalok, vagy épp a közélet mentelmi joggal és politikai tekintéllyel védett tagjai, például a képviselők a jog védelmében fellépjenek.

A Fidesz székháznál újra felvette a fonalat a magyar társadalomnak azon része, amely hajlandó kifejezni véleményét. Amint a diákok decemberben, amint februárban az éhségmenettel hóban szélben Budapestre gyalogló emberek, úgy ez a kis csapat is ki mert állni valamiért, ami sokunkból őszintén fakad fel.

Ám miért, hogy csak ennyien vannak? Miért, hogy elakadt a diákmozgalom? Miért nem lett óriás demonstráció az éhségmenetből? Hol van ma Magyarország (az egykori Magyar Köztársaság) felháborodott lakossága?

Az orbáni rendszerről nem tudok jót mondani, még banális részproblémák ügyében sem. Lehet, hogy ez csak személyes túlzás, lehet, hogy nem. Nem tudom. Mindenesetre úgy véltem, úgy gondoltam mindeddig, hogy egyszerre csak eljön az az idő, amikor az emberek megunják a tétlenséget, és rájönnek arra, hogy a mozdulatlanságuk olyan, mint a mocsárban megálló emberé: ha megáll, akkor elsüllyed. És ha mozog, akkor nem? Elmerülhet, de arra is marad esélye, hogy kikecmeregjen a dágványból. Ma a magyar lakosság valami csodában hisz, és nem veszi észre, hogy a csoda az lenne, ha ez a mindent maga alá gyűrő, bornírt, arrogáns rendszer egyszerre elmúlna. Ám nem fog magától elmúlni, és nem fog magától kimúlni sem.

Úgy tűnik, hogy amennyire nem tudok jót mondani az Orbán-kormány tevékenységéről, hozzáértéséről, Orbán és köre magyarságismeretéről bizony szuperlatívuszokban nyilatkozhatok magam is. Felismerték, hogy széles tömegek nem fognak semmit sem tenni, nem fognak mozdulni, még csak az utcára sem mennek, ha épp meglopják őket, és még akkor sem, ha jogaikat, az Alkotmányukat, Munka Törvénykönyvüket széttépik és helyette fércelt, jogrendszernek látszó tákolmányokat, urambátyám részrehajlású szabálykönyveket vágnak hozzájuk. Kiismerte a magyarokat a mai rendszer, mert rájött, hogy a híres magyar kuruc, rebellis természet az asztal csapkodásáig, a hőzöngésig jut csak el, de nem fog kiállni a jogokért, értékekért, szándékokért az a kritikus tömeg, amely hatalmukra valóban veszélyes lenne. Sőt, lehet még girlandos ábrándokkal, álpolgári, álmagyar, álkeresztény mákonnyal is etetni a magyarokat: Horthy reneszánszt hirdetni és szépen, komótosan be lehet vezetni a Horthy-rendszer legócskább másolatát. Olyan kópiát, amelynél talán még a Horthy éra is több volt. Olyat, amely a magyar sors csapásainak okait kifelé vetíti, amely képtelen bármiféle önvizsgálatra, korszerű társadalomépítésre, amely a kései magyar arisztokrácia legrosszabb tulajdonságaira épülnek. Ezek az előjogok, a széles tömegek jogfosztottsága, a kliensrendszer, a nepotizmus, a szomszédok lesajnálása, a saját vélt nagyszerűségünk önimádata. És most somolyoghat a kormányfő: hiszen kellett nektek Horthy-rendszer, hát íme itt van, elhoztuk! És megérezte azt is, hogy mennyire elkényelmesedett a magyar sokaság a Kádár-érában, elég csak egy ötezrest hozzávágni a szerencsétlenjéhez rezsicsökkentésnek nevezve, hogy megint a kormánypártokkal szimpatizáljon. Mert gondolom, ez lehet a népszerűség erősödése mögött.

 Az igazán jó politikus valóban felismeri a néplélek legfontosabb karakterét. Felismeri a magyar átlagemberben a demokráciát nem ismerő, azzal és abban élni nem tudó, a kenőpénzen vásárolt konfekcióvilágon szocializált, infantilizált szerencsétlent. Azonban ilyenkor a politikus, ha nemcsak jól lát, de tisztességes is, akkor jelet mutat, példát ad, jó utat vázol fel, ami majd kivezeti országát a posványból, a lemaradásból. Az igaz vezető olyan, mint Mózes, aki látja a népe hibáit, háborog miattuk, de kivezeti őket a romlásukból, ereje szerint. Az igaz vezető olyan, mint Széchenyi, aki nem a közpénzből adományoz a saját hatalma érdekében baksist a tömegeknek, hanem akár magánvagyonából, jövedelmeiből is fordít olyan közcélokra, amelyek ezt az országot évtizedekig, de akár évszázadokra is előre lendíthetik.

A jól látó, ám tisztességtelen politikus mindebből  viszont csak a korlátlan hatalomszerzés lehetőségét szagolja ki, és rálép a mocsárban lassan süllyedők fejére, és így ő még jócskán a felszínen marad. Orbán nem véletlen félázsiaizta le választópolgárait: ő valóban így is gondolja, és valóban így is viselkedik velünk,

 MERT MI VALÓBAN HAGYJUK, HOGY ÍGY VISELKEDJEN VELÜNK.

Ébredjetek már fel, honfitársak, ez nem másokkal történik! Ez veletek, velünk történik, itt, ma a Magyarország nevű államalakulatban! Ide nem jönnek ENSZ csapatok, itt nem lesz légicsapás, itt – hacsak nem szakad össze a gazdaság – nem megy el magától az a slepp, amely Orbán rendszerét építi. És nézzétek, százmilliós villák, tízmilliós autók bukkannak fel a klienseknél! Majd a választás? Mikor lesz az még? Addig mi lesz a Hazával? Szabadság hiánya miatt zárva?

Itt csak mi vagyunk és ők. Itt csak mi kiálthatunk megálljt!

Előttünk van március tizenötödike, csak rajtunk áll, hogy kifejezzük azt, amit a hazánkról, annak jövőjéről, a mi személyes jövőnkről gondolunk. Gyertek ki, ünnepelni, tervezzük meg a jövőnket, ne hagyjuk,, hogy ellopják jelenünket és jövőnket, forduljunk oda egymáshoz, jobbról, balról, mindenhonnan, akik élni akarunk egymás mellett ebben az országban, a hazánkban. Kapaszkodjunk össze.

Mutassuk meg, hogy nem félázsiaiak vagyunk, hanem

OLYAN MAGYAROK, OLYAN EURÓPAI POLGÁROK, AKIK NEM TŰRIK A JOGAIK ELTIPRÁSÁT!

(kép: Caspar David Friedrich: szerzetes a tengerparton)

Az Index beszámolt a Lázár Jánossal készített Népszabadság-interjúról. A beszélgetés sok kérdésre kitér, ám mi most egy olyan részére fókuszálunk, amely általános képet fest mindannyiunknak, magának Lázár Jánosnak, és a többi, elkötelezett kormányzati embernek is arról, hogy mi várhat rá a nem is oly távoli jövőben. És most nem a rendszer bukására gondolunk.

Az írásban négy ember megítéléséről olvashatunk, Simor Andrásról, Matolcsy Györgyről, Varga Mihályról és Sólyom Lászlóról.  Az első három személyiség megítélésével kapcsolatban a szokásos sztereotípiákkal találkozhatunk, Simor egyértelműen negatív szereplő Lázár megnyilvánulásában, aki egymaga viseli az oligarcha lét összes negatív stigmáját. Milyen kár, hogy nem néz szét a horizonton az államtitkár úr, mert láthatna még elemzésre alkalmas személyeket, akik épp az ő főnökét, Orbán Viktort vitték a vállukon az elmúlt tíz évben (abban a bizonyos nyolcban is, mert valamiből csak kellett finanszírozni a spontán mozgalmakat, kampányokat, handabandázást). Matolcsy természetesen a töretlen bizalom embere Nem akarok messzire menni, de a hódmezővásárhelyi pirospöttyös beszéd alkalmával Lázár úr szemeiből nem épp a feltétlen tisztelet, hanem valami más tükröződött. Varga Mihály, igen, Varga Mihály, a mérsékelt szavú, a hiteles Varga Mihály. Rá még sok feladat vár. Ez borítékolható, mindenesetre legkevésbé sem irigyelhető, hamarosan kitérünk arra is, hogy miért.

A lényeg, ami szót érdemel Sólyom László személyiségének megítélése, és mindaz ami ebből következik. 

Emlékezetes, hogy Sólyom László megválasztásában milyen szerepe volt a Fidesznek, éppen az akkoriban frakcióvezető Áder Jánosnak, aki ma a nemzeti egység képviselőjeként kell felmutasson valamit, valahogy. „Az emberek jelöltje győzött, hangsúlyozta Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és Áder János frakcióvezető. Orbán Viktor a frakció ülése után újságíróknak azt mondta: Sólyom László minden korábbinál nagyobb támogatottsággal, szélesebb háttérrel és elfogadottsággal kezdheti a munkáját", idéz az Index tudósítása 2005. június 7-én. Ugyancsak Sólyom Lászlóra szavazott a másik jobboldali párt, az akkor még tényező MDF is, „Dávid Ibolya, az MDF elnöke is méltatta Sólyom eddigi életútját. Örömét fejezte ki, hogy a rendszerváltás egyik emblematikus figurája lett az új államfő, akit elsőként az MDF javasolt a pártok közül”, szól a tudósítás. Giró Szász András, aki akkor még csak egyszerű Giró Szász András volt, ugyancsak az Index szerint így kommentálta az eredményt: „Giró-Szász szerint Sólyom határozott alkotmány- és államfelfogású köztársasági elnök lesz. Alkotmánybíróként már bizonyította, hogy az írott mellett a láthatatlan alkotmányt is tiszteletben tartja, azaz a lehetőségeit a korlátokig kihasználó államfő lehet”. No, itt aztán van csemegézni való: határozott alkotmányfelfogás, határozott államfelfogás, láthatatlan alkotmány, mindaz érdeme Sólyom Lászlónak, amelyet ma egyrészt lekommunistázott alkotmányként, jogain túllépő, aktivista alkotmánybíróságként hallunk vissza.

Sólyom László láthatóan ellenszenvvel viseltetett a szocialista-liberális koalícióval. a Fidesz igencsak hálás lehet mindezért, különös tekintettel a 2006-os ősz eseményei sodrában kinyilvánított elnöki állásfoglalásokért, amelyek – ne feledjük – a mai napig önkritika nélkül maradtak (lehet itt még tennivalója Sólyom Lászlónak is). Nagyon sokat tett, vagy legalábbis rossz politikai ösztönök miatt jócskán a Fidesznek kedvező módon döntötte meg a politikai versenypályát. A 2010-es választások aztán elsöpörték a nemszeretem kormányt, és nocsak, elvitték az alkotmányos kultúra mellett kardoskodó elnököt is. Aki kígyót melenget a kebelén, idejében gondoskodjék a megfelelő szérumról, vagy ne lepődjön meg. Sólyom László sorsa példamutató: hatalomért felhasználva, megvezetve, majd kidobva, végül pocskondiázva. Mintha nem épp Sólyom, az alkotmányjogász lett volna a polgári köztársaság felépítésén fáradozók egyik legfontosabbika. Mondhatjuk persze, hogy amint a dicséret, úgy a szidás is csak a megfelelő respektusú embertől számít

Sólyom László lázári megítéltetése kapcsán ugyanakkor feltárhatunk egy hasonló folyamatot is. A választópolgárok, akik a Fidesz felé fordultak 2006-tól 2010-ig, minden látható, tapintható ellenérv figyelmen kívül hagyásával, most egyszerre úgy találhatják, hogy megvezették őket, nincs munka áll a gazdaság, üres lózungok és létbizonytalanság elmélyülése az osztályrészük. A választópolgár ma, akár a Fideszre, akár másra szavazott is, csak kolonc, szükséges rossz abban a folyamatban, amely a közérdekről harsogó, mindenféle jogelvet megtaposó, ám a saját cimboraság magánérdekeit nagyon is a figyelme homlokterében tartó érdekszövetség céljainak megvalósítására, az ország értékeinek tartós megkaparintására tör. Sólyom László is tisztességben megőszült volt államfő maradhatott mindaddig, amíg nem emelte fel szavát (emelhetné hangosabban is) a jogállamiság és az alkotmányosság védelmében, ám innentől jönnek a Lázár Jánosok szavai: Sólyom a saját hazáját külföldön szidja, az MDF csinált belőle elnököt (sic!), egy sértett ember, akinek kritikája nem hiteles.

Ez a hang, tisztelt választópolgár hamarosan Önt fogja illetni, ha végre ki meri mondani a véleményét Orbán Viktor rendszeréről, hamar hazaáruló, kútmérgező, összeférhetetlen, haladásellenes, külföldbérence lesz, készüljön fel rá. Emlékezzen, a diákok a kormány megnyilvánulásai szerint lusta, henye, ingyenélő banda, akik azt sem tudják mit akarnak, illetve dolgozni azt nem akarnak. Talán nem késő, polgártársak felébredni, mert nem sokára Önök következnek, azaz mi következünk.

Ami a Lázár úrnak és elvbarátainak sorsát illeti, felhívom szíves figyelmüket egy további jellemző eseménysorra, amelynek elszenvedői lehetnek. Egy perc, és esetleg másik szpáhinak kell a hely, és épp az Önöké. Soha ne feledjék, lehet, hogy ott ül már az irodájukban, de lehet, hogy még csak kezet ráztak azzal az alakkal, aki épp Önöket osztja majd ki ezen a hangon, talán nem is soká. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, nem csak mi, választópolgárok vagyunk listázva és kartotékozva, hanem Önök is.

Közismert a szabadság azon mély óhaja, amely egy éve épp egy békemenetnek elnevezett megmozduláson is kulcsmondattá vált: Nem leszünk gyarmat!

A "szabadságvágy" e kinyilvánítása egyben a kormányzat melletti kiállás kinyilvánítása is volt, hiszen utóbb büszkén emlegették a szervezők, meg is kapták érte a maguk kitüntetését (a Polgári Magyarországért… sic!). Ez az a kormány, amely természetes és választott szövetségesünkkel, az Európai Unióval szemben hirdetett szabadságharcot, no meg a „saját bankunk", az IMF ellen, amely némi eufemizmussal megnevezve "furcsa gazdaságpolitikája" miatt kellő felügyeletet gyakorolt volna az egyébként kedvezményes kamatozású hitel lehetőségéért cserében.

Érthető a szabadságharc: azt a gazdasági rendszert, amelyből nézve az anarchia poroszos rendnek tűnik, nem volt lehetséges véghezvinni erős hitelezői felügyelet mellett, amely szankciók bevezetésével fenyegetett. Ez a harc az, amelynek célja csak addig követhető, hogy egy rezsim hatalmon kíván maradni. Függetlenül bármiféle szóvirágtól, legyen az keresztényi, polgári, antikommunista, hagyománytisztelő, családcentrikus, bármi efféle, csak egy dolog számított és csak egy dolog számít. Hatalomban maradni, élni a hatalom eszközeivel, bármi áron.

A szabadságharc lényege ma: megszabadulni szövetségeseink segítő kontrolljától, bármi áron.

A gyarmattá válásnak több módja létezik. Az a harcos fajta, amely létrehozta a gyarmatbirodalmak jelentős részét, katonai megszállással párosult. Létezett ezen felül katonai fenyegetésen és nyomásgyakorláson alapuló „gyarmati” sor is, mint Kínáé, amely ugyan megmaradt kvázi független államnak, mégis a számára kedvezőtlen megállapodások során át mód nyílott a kvázi gyarmati állapotának kialakítására és fenntartására. A klasszikus gyarmatbirodalmak szétesése után befolyási övezetek maradtak vissza, amelyek lassan-lassan alakulnak át, vagy további gyarmatszerű állapotba, ám olykor esetleg sikerül felülkerekedni a történelem során felhalmozódott hátrányos helyzeten.

Magyarország a második világháborút követően tartósan elveszítette függetlenségét. A kommunistának leplezett orosz érdekszféra részévé vált, amely az országot évtizedekre visszavetette, amely kiirtotta a lakosság jelentős részéből a polgári gondolkodás gyökereit is. Vitathatatlan: a kétségtelen modernizáció ellenére is, a történelmi viszonylatunkhoz, Európa nyugati részéhez képest számottevő relatív lemaradásba vetette a lakosság életszínvonalát a lehetséges folyamatokhoz képest. Tudható: Oroszország és az orosz gondolkodásmód eltér mindattól, amelyhez tartozni igyekezett Magyarország az elmúlt ezer évben. Oroszország már évszázadok óta törekszik nyugat felé, és bár úgy tűnik, a katonai megoldástól talán elállt, gazdasági értelemben jelen akar lenni: számára ma ez az eszköz áll rendelkezésre. Amikor Oroszország a földgázszállítások révén zsarolási potenciált kapott, meg is próbált élni hatalmával. Nyugat-Európa a rendelkezésre álló eszközeivel úgy tűnik, kicsúszott ebből a hurokból. A ma Magyarországa, pusztán a hatalmon lévő kormányzat hatalomféltése okán, félremagyarázva a magyar történelmi szabadságvágyat, éppen maga vonul az orosz érdekek elébe. Lehetne és kellene is üzletelni Oroszországgal, ám a kedvezményes kötvényvásárlásról felröppent hírek egészen más típusú "üzletet" sejtetnek.

Mi ad alkalmat arra, hogy – az egyelőre hevesen cáfolt hírek szerint – kedvezményes kamatozású pénzeszközökhöz juthassunk? Melyek azok a megfontolások, amellyel ez az ország közvéleménye, állampolgárai felé magyarázhatók? Egyáltalán próbálta-e valaki magyarázni, miért, hogy egy nyilvánvalóan a térségre fenekedő nagyhatalomhoz fordul a kormányzat, és miért nem a „saját bankunkhoz”, a saját közösségünkhöz, az Európai Unióhoz?

Ki adott minderre felhatalmazást ennek a kormánynak? Miért megyünk szembe saját közösségünk elemi stratégiájával? Ki hagyta mindezt jóvá? A nemzet stratégiai kérdéseiben, így ebben hol van az egyeztetés, a tervszerűség?

Mit kap ezért a kormány, mit kap ezért Orbán Viktor? Bennünket, Magyarország polgárait?

Ha egyszer valaki a hatalmáért eladná az országa és szövetségesei elemi érdekeit, azt miként nevezi a magyar nyelv?

A FIDESZ és a KDNP országlása, Orbán Viktor miniszterelnöksége napról napra egyre több, és egyre kevésbé visszafordítható károkat okoz, országlásuk tovább töri az amúgy is megroppant polgári öntudatot. A legrosszabb személyiségjegyeket hívja elő az emberekből, legyen az a megalkuvásnak finomított gyávaság, amely önkéntes áldozata ellenére a bukáshoz vezet, vagy legyen a talpnyaló cinizmus, amely saját honfitársai eltiprására vezeti némely polgártársunkat.

Így nem leszünk gyarmat, miniszterelnök úr? Nem kell, remélem, megélni azt, hogy Ön, aki olyan büszke szokott lenni ifjúkorára, mintha "egymaga" kergette volna el az oroszokat, most visszahívja őket!

Az elmúlt hetekben a Kard blogon megjelent írások számos kérdést igyekeztek felvetni, illetve tisztázni – lehetőségeik szerint – a nyugdíj kérdéssel kapcsolatban. Az egyébként sommás véleményt sejtető „Miből lesz a nyugdíj” című írással kapcsán néhány észrevételt azonban fel kell vetni, a továbbgondolás lehetőségének fenntartásával. A vitához írott bejegyzéseket nem olvasva, óhatatlan ismétlésekbe bocsátkozhat véleményünk, amiért az olvasó megértését kérjük.

A „Miből lesz a nyugdíj” címen megjelent írás főbb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze. Az első megállapítása az, hogy ma lényegében csak a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer működik, a kilencvenes évek végén bevezetett magánnyugdíj pénztári rendszer nyomokban és romokban lelhető fel, az önkéntes nyugdíjpénztárak pedig súlytalanok. Megállapítja tehát az írás: nincs semmiféle tőkefedezeti elem a nyugdíjrendszerben, így a valósággal teljes összhangban áll az a következtetése, hogy a valamikori járulékfizetés mértéke lényegében nincs hatással a kifizetett nyugdíj összegére. Zárójelben megjegyezve, a rendszert állandóan növekvő népességre és bővülő gazdaságra alapozva találták ki, és sajnálatosan későn kell ráébredjünk, hogy ez a modell épp a valós demográfiai és gazdasági folyamatok miatt nem működőképes. A felosztás és kirovás egyensúlytalansága a rendszer ellehetetlenülését eredményezi. Az írásban felvetett megoldási javaslatok is teljesen helyes meglátásokat tükröznek, a befolyásolható elemek: a járulékok emelése, a korhatár emelése, a kifizetett nyugdíj csökkentése. Itt megjegyezzük, hogy külső forrás is befolyásolhatja a rendszert, így számításba vehető még a járulékfizetők körének növelése (pl. aktív munkavállaló bevándorlók által), vagy a bővülő gazdaság növekvő adóbevételeiből, vagy éppen hitelből, romantikusabb lelkületűeknél a kalandozásokból befolyó kincsek eladásából, a híres magyar nyersanyagmezők kiaknázásából, stb. Ám ezek jó része tudottan nem járható út. Az írás következő pontja a demográfiai kérdésekre, a népesség csökkenésére fókuszál, amikor a felnevelt gyerekek számához ér. Helyesnek azt az állítást tartja, hogy „ledolgoztam becsülettel 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj”.

Ezen a ponton fontos megállni egy pillanatra, és összevetni ezt az állítást avval, hogy „fizettem gyerektelenül negyven éven át MÁSNAK a járulékot, akkor nekem is jár a nyugdíj”. Természetesen ezt azonnal egoista felfogásnak lehet tartani, de kéretik továbbgondolni a kérdést az alábbiak szerint:

1. mi a garancia arra, hogy X-ék 2-3-4 gyerekéből járulékfizető polgár lesz? Nem fog munka nélkül tengődni, nem kerül-e olyan helyzetbe betegség miatt, hogy munkaképtelenné válik, vagy épp nem távozik-e külföldre? X-éknek akkor már nem jár a nyugdíj? Mert matematikailag nem!

2. mi a helyzet X-ék 2-3-4 gyermekével, ha X-ék nem érik meg a nyugdíjas kort, vagy megérik, ám a gyermekek aktív idejében, nyugdíjasként halnak meg? Szigorúan véve a felosztó-kirovó rendszer matematikáját, X-ék gyermekei többletet fizetnek be a nyugdíjkasszába, és azt más használja fel? Erre apellálhatnak valamikor? Például nyugdíjasként, ha épp nekik nem született gyermekük? Vagy számukra elvész ez a járulék befizetés? És ki használja fel a befizetéseiket?

3. mi a helyzet Z-vel, akinek nincs gyereke, mert egészségi állapota nem teszi lehetővé, vagy volt, de meghalt, és nem érte el az aktív kort, így „nem termel” járulékalapot a szülőnek? Akkor Z-nek majdnem volt joga a nyugdíjra, de hja, sajna elveszett?

4. ha W-nek nincs és nem is lehet, vagy volt, de már nem lehet gyereke, mire fel fizessen nyugdíj járulékot? A semmire? Jogos ez?

5. Y-né négy gyereket nevelt fel, akik sajnos az 1. pontban leírtak miatt nem feltétlen lettek járulékfizetők, és addig, amíg otthon volt Y-né a gyerekekkel, tíz éven át, nem termelt jövedelmet, hanem az államtól kapott támogatást gyest, gyedet, családi pótlékot. Vagyis nem volt járulékfizető. Ez idő alatt a gyereket bármilyen okból nem vállaló Z fizette a járulékot, amelyet az elmélet szerint elvitatnánk tőle. Helyes ez így? Normális ez így?

6. X-ék 2-3-4 gyereket felnevelve, hűséges járulékfizetőként okkal mondják, hogy ők többet tettek le az asztalra, (akármit jelentsen is ez), miért, hogy Y-né, Z, sőt W is kap nyugdíjat? Miképp lehetséges ez?

Az előbb felsoroltak emberi történetek, amelyek bárkivel megtörténhetnek, és bizonyosan kitalálható még pár szcenárió. Biztosak vagyunk-e abban, hogy Z-nek balsorsa miatt nyugdíj nélkül kell tengődnie? Vagy járja a bizottságokat, igazoló jelentésekért, hogy önhibáján kívül került nyugdíjra nem jogosító státusba? Feltehetjük, hogy nem modern Taigetosz kialakítása a cél, ahonnan a járulékalap képzés elmaradása miatt le lehet taszíttatni. Az is biztos, hogy a nyugdíjkérdés efféle megközelítése csak újabb társadalmi törésvonalak kialakulásához vezet, ráadásul sokszor a legszemélyesebb magánügyek mentén.

Mi lehet hát a megoldás?

Elsőként is újra és újra el kell mondani, hogy létezett egy épp felépülő rendszer, amely megpróbálta megtámasztani a matematikai és demográfiai értelemben a valós folyamatoktól elrugaszkodott felosztó-kirovó rendszert, ez volt a tőkefedezeti alapon működő magánnyugdíj. Ennek sajátja az volt, hogy az egyéni befizetések volumenétől, vagyis az életpálya során véghezvitt teljesítmény egyik, materiális mértékétől függő jövedelmet alapozhatott meg az öregkorra. Ha valaki nem érhette volna meg az öregkorát, az általa fizetett járulék volumenét, annak kamataival, jövedelmeivel együtt a következő generációra hagyhatta, vagyis az a vagyon ott maradhatott (volna), ahol megtermelték. Amennyiben sikerült volna kivárni azt a néhány évtizedet a politikusok mohóságának nem engedve, a kellő ellenállást tanúsítva, értelmes modellel kitalálva és működtetve a rendszert, lényegesen kevesebb gond lenne a nyugdíjak kifizetése.

Nem titok, írásunkban a tőkefedezeti rendszer léte mellett törünk lándzsát. De hogyan lehetne átvergődni újra valami hasonlóba?

Talán úgy, hogy a pályakezdő munkavállaló indításból a tőkefedezeti rendszerben kezdje meg a járulékfizetést, mivel senki nem tudhatja, miként alakul az élete, miként alakulnak preferenciái, hisz-e a nyugdíj tőkefedezeti alapok megbízhatóságában, stb. Ezt követően, valamennyi felhalmozási idő után, amennyiben úgy gondolja, bármikor áttérhetne a felosztó-kirovó rendszerbe, áthelyezve az addigi felhalmozásait. Ha nem akarja, akkor meg nem. Ennek lehet alapja a bizalom az állami nyugdíjalapokban, amelyek akár jól működő rendszerek is lehetnek, egyéni számlákkal, miegyébbel, nem feltétlen a mai (százéves) módon. Az, hogy kellene-e megosztva fizetni a járulékot (egy rész felosztó-kirovó, másik tőkefedezeti pénztár), eleinte valószínű, de legjobb az lenne, ha egyszerre csak az egyik rendszerbe fizetnének az állampolgárok. E helyt nincs mód matematikai modelleket alkotni erről a javaslatról. De a vázolt egyéni problémák megoldása tisztességgel és bármely embertársunk megbélyegzése nélkül csak a szigorú értelemben vett felosztó-kirovó rendszer mellett, egyenrangú alternatívaként működő tőkefedezeti nyugdíjrendszerrel valósítható meg.

Végezetül, előbbiek alapján állítjuk: esztelen gonoszság volt feltépni a nyugdíjrendszer pandora-szelencéjét, irigységet, megosztást, haragot támasztva az emberek között embertársaikkal szemben. Csak egy dolog maradt a szelencében a történet szerint, a remény. Hogy kiszabadul-e, nem tudhatjuk.

A kormány azeri morális fiaskója és Lukasenka fehérorosz elnök vállveregető nyilatkozata nyugtalanságra ad okot, amikor Orbán Viktor a szovjet utódállamokban folytat tárgyalásokat.

Emlékezetes, hogy Orbán Viktor politikai karrierje avval a beszéddel kezdődött, illetve állt „orbitális politikusi pályára”, amelyet Nagy Imre temetésén az orosz birodalommal kapcsolatos politikáról (is) mondott. Akkor - elismeréssel - azt mondta Nagy Imrére és reformista párttársaira utalva:

„Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.”

Emlékezetes, hogy a rendszerváltást követő konzervatív és szocialista kormány is meglehetős távolságtartással kezelte a keleti, elsősorban a klasszikus felvevő piacunkat, Oroszországot és az ex-szovjet régió utódállamait. Volt ennek bizonyos racionalitása, amennyiben a fizetőképességgel adódtak problémák, és távlatosabbnak tűnt a nyugati vérkeringéshez csatlakozás fokozása. Ehhez kellettek volna azok a piacképes termékek, amelyek – fájdalom – de nem léteztek számottevő mennyiségben. A keleti kereskedelem fenntartása talán lélegzethez juttathatta volna a magyar élelmiszeripart, feldolgozóipart. Vagy nem, mert ott is megjelentek a gazdaságosan termelő és jócskán támogatott nyugati mezőgazdasági termékek, no meg a kínai tömegáruk. Utólag könnyű ráolvasni a verdiktet a rendszerváltást követő első kormányra: tetszettek volna másképp gondolni, de igazságtalanok lennénk, és a történelem sem tűri a „mi lett volna ha” típusú érvelést.

Az első negatív fordulat épp Orbán első kormánya idején következett be. A NATO csatlakozás, a magyar politika Szerbiával szembeni állásfoglalása objektív nehézséget jelentettek az orosz-magyar viszonylatokban. Nehezítette a helyzetet az oroszországi válság is. Az Orbán-kormány annak idején határozottan leírta Oroszországot és vidékét, nem is látogatott Moszkvába, lényegében a feltétlen szükséges és kiválthatatlan gáz és olaj beszerzése jelentett egyfajta folytonosságot az országok közötti kapcsolatokban, ami azért nem jelentett akadályt az orosz stratégiai vegyipari bevásárlási szándékok keresztülhúzása során. Változás csak az orosz válság elmúlásával és a javuló fizetőképességgel jött el. Emiatt indult meg újra a gazdasági kapcsolatok fejlődése még 2001 során. Az ideológiát felül kellett írnia a józan gazdasági megfontolásoknak, ráadásul ez könnyebben is mehetett a NATO védőernyője alól. Akárhonnan nézzük is, térségünk kelet és nyugat határvidéke, kulturális és politikai értelemben is. Amennyiben a nyugathoz kívánunk tartozni, élni kellene a lehetőséggel, hogy a nyugat védőhálója alól lényegesen biztosabb háttérrel politizálhatunk és kereskedhetünk a jól megismert és bizonyos ellenszenvvel kezelt keleti mentalitást mutató, ám meglehetősen nagy anyagi források fölött rendelkező országokkal.

Talán nem kérdés, hogy a nyugat védőhálója nélkül hamar a spájzban találjuk az oroszokat, ukránokat, meg a többieket. Hogy ez miféle politizálást jelent, azt az azeriek Safarov kiadása utáni bájos átverési manővere mutatja: Azerbajdzsán kicsalta a hetest az ulti első körében, és a gusztustalan ügylet még csak a júdáspénzt sem hozta meg. Általában érvényes, hogy az elől idézett huszonhárom éve elhangzott szavakat ma nem kellene Orbánnak felülvizsgálnia. Ez nemzetpolitikai kérdés. Ezért félő, hogy az eddigi külpolitikai improvizálás könnyen orosz ruletté válhat.

Most úgy tűnik két fő téma az, amely miatt Orbán Viktor Putyin térdét buksizza. Az egyik a energetika (gázszállítások és atomenergetika) kérdése, a másik a magyar rezsim pénzügyi forrásainak biztosítása. Az orbáni gazdaságpolitika miatt legyengült gazdaság igen rossz alkupozíciót teremt a kormánynak akár csak a gázszállítások kérdésében. Naponta halljuk, a kormányzat a családok rezsicsökkentését igyekszik szem előtt tartani, nyilván szükség lesz erre a lakosság széles rétegei által jól érthető, ám meglehetősen piacellenes és demagóg „eredményre” a választási küzdelemben. Ami ennyire kell egy sikertelen kormányzati ciklus vége felé, az általában sokba kerül. Olyannyira, hogy például a Déli Áramlat megítélése az implicit hazaárulózástól mára kívánatos céllá válhatott. Az ilyen kifeszített helyzet ugyancsak kedvez az orosz rulett vállalásának. Az pedig nem lehet nemzetpolitikai cél.

Lehet, hogy valaki már csomagol valamely börtön mélyén? Vagy ha nincs kellően értékes elítélt a cellákban, akkor valami más, az oroszok számára értékes dolog átadására kerülhet sor? Mégis létrejöhet az orosz térnyerés a vegyipari szektorban, amelyet bő évtizede épp Orbánék kaszáltak el? Vagy van már egyéb érdekeltség is? Lehet, nem is olasz helikopterekre van szüksége a honvédségnek, még ha most úgy tűnik, a NATO nem nézné jó szemmel orosz technika beszerzését? (Egyébként meg ki az a NATO? Nemde a tagállamok szövetsége, akkor meg ne izéljen má’ amikor a tagország helpokterezni akar!)

Kicsit aggodalommal telik el a jelen kurzussal egyet nem értő olvasó szíve, ha Ablonczy Bálint a kezét dörzsöli: Mesterházy jobban áll Bajnainál! Eldőlt ki lesz az ellenzék miniszterelnök-jelöltje? Ablonczy világlátása a blogunkon megjelent írásokban tükröződő elképzeléstől távol áll, és magáért beszél, amikor az ellenzéki összefogás általunk bírált módjának látható sikerén somolyog a Heti Válasz szerzője.

Magáért beszél az alábbi, az MSZP-t már-már magasztaló megjegyzése is:

„Gondoljunk akármit Mesterházy Attila radikálisan demagóg baloldaliságáról, a „kisembervédő" MSZP pózainak hamisságáról, el kell ismerni: a politikus 2010 óta stabilizálta a pártot, kitolta Gyurcsány Ferencet, hátrébb vonta Puch Lászlót, megőrizte a szocialisták beágyazottságát, s az ellenzékiszövetség-építésben is átvette a kezdeményezést. Szóval csupa olyasmit cselekedett, ami politikai szempontból is értékelhető. Bajnai Gordonnál erre még várni kell.”

Ablonczy írásáról nem is kell többet szólni, esetleg annyit, hogy ugyan kit kellene vagy lehetne Bajnainak a sajátjai közül ide-oda tologatni, most sokkal inkább egy másik írást idéznénk, amelyet az utóbbi időszak egyik legfontosabb megnyilvánulásának tartunk. Ez a publicisztika a Magyar Narancsban jelent meg, és a Fidesz-rezsim végének végbemenetelét igyekszik fürkészni. A szerző, Varga Kristóf pszichológus a Fidesz-hit okait és végül az ébredés módját (vagy egy módját?) vázolja fel írásában.

Az önmagában különösen értékes íráson elgondolkodva, a szerencsétlen Mesterházy-Bajnai, azaz MSZP-Együtt2014 viadal egy igen fontos, lényegi elemét emelhetjük ki, amely társadalomfejlődési szempontból rendkívül lényeges körülményt hordoz magában. Ám előbb az írás ide vágó gondolataiból tallózzunk. A részlet lényegi gondolata az, hogy a Fidesz-jelenség nem más, mint a társadalom jelentős részében a jelen kor bizonytalanságai miatt érzett szorongást feloldó hit, amely akár irracionalitás kritikátlan elfogadására is képes anélkül, hogy meginogna, még akkor is, ha a hit letéteményese a hívő közösség önnön érdeke ellenében működik. A pszichológus véleménye szerint a varázs feloldása (legalább) három pilléren nyugszik:

Ad 1.): Az ellenzék nem folytathat szorongásra alapozó politizálását

Ad 2.): A szorongó embertársaink ugyanolyan értékes emberek, mint a szorongástól mentesek, mindössze a helyzetük az, ami a valóság helyes értelmezését ellehetetleníti.

Ad.3.): A szorongó ember, bár agresszívnek tűnik, segítségre szorul. Aki hatalmában akar tartani egy szorongó embert, az fokozza a szorongását, vagyis igyekszik fenntartani a látszatot, amely függésben tartja. A kormánypártok tehát agresszív fellépéssel agresszióra igyekeznek késztetni az ellenzéket, hogy az ezzel igazolást adjon a szorongás fenntartására. Konklúzió: nem szabad felvenni ezt a kesztyűt, nem szabad agresszióval reagálni az agresszióra.

A korábbi írásainkban rendre hangsúlyoztuk (ld. alul felsorolva), hogy az MSZP-nek kényszerűen, – a saját és az ország érdekében – , a vezető szerep helyett mellérendelt pozícióra kellene vállalkoznia bármilyen ellenzéki összefogáson belül, mivel az elmúlt időszak politikai tévútjára az MSZP masszív közreműködésével került az ország. Ezt, úgy tűnik, a párt vezetése másképp látja. Erre utal az utóbbi hónapok arrogáns előretörése: a vörös posztó Ron Werber előbányászásától a térfél többi politikai szereplőjének letiprásán át, és most legújabban a külhoni magyarság fideszes elképzelés szerinti átpolitizálásáig. A múlt ősszel kiszivárgott MSZP-s választási stratégia egyértelműen a Fidesz eszközeinek felhasználását emlegette, vagyis – immár Varga Kristóf írására hivatkozva, illetve azzal párhuzamot vonva – az MSZP ezen az úton éppen arra a stratégiára igyekszik építeni, mint a Fidesz. Emlékezetes, hogy az Együtt2014 széles társadalmi bázison nyugvó együttműködést, ezen alapuló programalkotást, és erre a fundamentumra épülő új Magyarországot vizionált. Amikor az MSZP meghirdette a „saját” összefogását, ezzel a programmal szemben mit kínálhatott? Csak azt, ami saját maga, amivel részese a köztársaság elbukásának.

Az MSZP zászlóshajóként nem oldja a társadalom megosztottságát, nem oldja a feszültségeket. Nem megoldást ad, hanem győzni, legyőzni akar. Nem szívesen bocsátkozunk jóslatokba, de félő, hogy ez a folyamat nem vezet előre, ez ugyanolyan stagnálás, mint a jelenlegi, csak átmázolt címekkel, újra foltozott kabáttal.

Zátonyon vagyunk a Fidesszel, zátonyra futunk az MSZP-vel is. Újra a régi átok teljesedik be: nem a józanság, hanem a demagógia hazánk ördögi hajtóereje?

Korábbi írásaink e tárgyban:

http://legifelvetel.blog.hu/2012/12/08/boldogok_akiket_meghiv_asztalahoz

http://legifelvetel.blog.hu/2012/12/18/osszefogas_2014-ben_vagy_csak_mszp_es_bukas

http://legifelvetel.blog.hu/2013/01/06/nem_egyeztetek

Lehet, hogy az orbáni politika mégiscsak a leghelyesebb ebben az országban, mert nincs semmiféle lehetőség együttműködésre, csak diktálásból ért a magyar?

Mindeddig úgy gondoltam, hogy léteznek olyan közös célok, amelyek miatt érdemes beszélni másokkal, alkut kötni, tartós vagy rövid együttműködést alapítani. A nagy célok azok, amelyek kiterjednek mások életére is, és magánemberként is ezeket szokás megbeszélni. Bár, itt hozzá kell tenni azt is, hogy szertenézve az országban, az önzés és mással nem törődés látható leginkább, az erőszakos sofőrökön, idegbeteg és sebességmániás kerékpárosokon, mások tulajdonán minden további nélkül élősködőkön, a közös terek lepusztulását át a verbális inzultusok bajnokainak másokat porig alázó mindennapi megnyilvánulásáig. Ebből az látszik, hogy naivitás itt azt képzelni, hogy a „nemzet összefog”. Igaza lenne Orbánnak, amikor a NER-t zúdítja a nyakunkba, hogy márpedig van összefogás, tessék, itt a szövege, akaszd ki ahová csak megmondom, és ez az ukáz, pont? A többit bízd rám, és pofa be?

Jóreményű politikusok keringenek panaszkodva, hogy milyen rossz is ez az orbáni erőrendszer, ez a piszkos nagy NER, amely hazug és üres, és össze kellene fogni, mert másképp nem megy. Aztán jön a pillanat, amikor össze kellene fogni, és hirtelenjében kiderül, hogy ez csak úgy képzelhető el, hogy mindenki parancsnok lesz.

Parancsnok akar lenni a zöldmozgalom, vállalhatatlanul szűklátókörű célkitűzésekkel, amelyeknek semmi köze az ország mai nyomorához. Remek! Ők bizony senkivel össze nem fognak, akik korábban kormányon voltak! Hahó! Ott az őserdőben! Azok akikről beszéltek, az az ország nyolcvan százaléka, vagy több is! Ti legfeljebb egy megye lennétek, talán a Bükk vagy a Zemplén környékén!

Aztán megszólal a tankhajó-MSZP kapitánya: Itt a szövetség, mindenki szálljon fel a hajónkra! Majd mi visszük a többieket, majd mi legázoljuk a köhögő motorral már csak hátraverető gyorsnaszádot, és …. És itt nincs tovább a gondolat. Itt nincs semmi, csak az a vállalhatatlan morális nyomor, amely a gyorsnaszád felbukkanását lehetővé tette. Nem is értem, hogy miképp gondolhatja a tanker kapitánya, hogy a legénységében ott bujkáló kalózvezéreket a fedélzeten hagyva valaki is az ő hajójára akar majd szállni. És azt sem értem, hogy miképp gondolhatja, hogy a széles közönség tapsviharral fogja fogadni a kalózköztársaság lehetőségét. Kapitány úr! Kik az árulók, akik miatt az a gyorsnaszádos csapat legázolhatta az országot? Kapitány úr, kik adták ki az őszödi beszédet Orbánéknak? Kapitány úr, amíg ez, legalább ez nem tiszta, addig a hajója kalózhajónak látszik! És ha maguk a váltóerő, akkor maguk lesznek a további pusztulás okai!

Ha most Orbán élhetetlen és elvtelen rendszerét nevezheti meg mindenki okként, aki elmegy ebből az országból, mit gondol, a Maguk elvtelen kalózvezéreitől haza fog jönni? Szerintem nem, hanem a maradék is útilaput köt! Amíg nincs számvetés, szembenézés azokkal a hibákkal és bűnökkel, amelyek a magyar demokrácia bukásában jelentős szerepet játszottak a Maguk térfelén, addig nincs erkölcsi alapjuk váltópártként megnyilvánulni, mert elfogadhatatlanok maradnak!

Aztán ott a harmadik. Összeállt három csoport, meglehetősen széttartó eszmékkel, és ez önmagában meglepő. Na, csak nem? Próbálnak tárgyalni a tankerrel is, igaz, nem egyszerű, mert olyan furán kormányoznak a parancsnoki hídon, mintha le akarnák véletlenül taposni a kis flotillát, hogy aztán kimenthessék a többieket, és a nagy hajó mehessen tovább egyedül… Nem egyszerű a helyzet. Ám az, hogy egyszerre a köhögő gyorsnaszád felé is jeleket kezdenek küldeni, lényegében feltételek nélkül, az azért furcsa. Kilépve a hasonlatok köréből, ha az MSZP-nél elengedhetetlen a megtisztulás és a múlttal szembenézés, a Fideszre ez legalább annyira igaz. Azok, akik kisajátították a közhatalmat egy torz és antidemokratikus hatalomfelfogás révén, nem lehetnek partnerek a jövő Magyarországának felépítésében, csak teljes megtisztulás után: személyi és morális értelemben egyaránt. A Fidesz azon vezetői, akik ebben a rendszerben skrupulusok nélkül képesek voltak közreműködni, miképp vehetnének részt egy új állam felépítésében? Mert lássuk például: azok akik nem tegnap, hanem öt perce is körömszakadtáig védték a védhetetlen regisztrációt, ma sem azt mondják, hogy „bocs, tévedtünk, másképp lesz”, hanem hogy „most nem vezetjük be, hanem majd később”. Ez nem a hiba felismerése, ez a megátalkodottság fenntartása, visszafojtása, hogy holnap egy másik kérdésben törjön a felszínre. Ilyen emberek nem valók demokratikus államrendszerbe.

És amíg nincsenek letisztítva ezek az elvek akár baloldalon, akár jobboldalon, addig ugyanazokat a köröket járjuk. És ebből elég volt. Azt veszitek majd észre, hogy az ország színe-java elhúz innen, és lehet gereblyézni a vakondtúrásokat, mert nem marad más értelmes tevékenység.

Nem akarhatjuk, hogy így legyen!

Éppen a politikai osztálynak kellene példát adnia, éppen az olyan helyzetekben, mint a mai. Éppen most kell tudni visszalépni, éppen most van ideje igazán a hazaszeretetnek és államférfiúi gondolkodásnak.

Az elmúlt napok történései nagy jelentőségűek, különösen fontos az Alkotmánybíróság választójogi eljárásról szóló törvényt érintő döntése. Ebben az Alkotmánybíróság, ha későn is, de merészelt szembefordulni a hatalommal az alkotmányosság mentén, élve jogával, miszerint igenis módjában áll akár az Alaptörvény szövegének vizsgálata. (Az elnöki beadvány idején még az Alaptörvény része volt az Átmeneti rendelkezésekről szóló rész, amely a regisztrációt magát tartalmazta) Ezen a ponton a közvélekedésben is megosztottság mutatkozik, komoly vita alakult ki, mert sokan gondolják azt, hogy az Alkotmánybíróság csak és csakis az Alaptörvény szövege alapján, azt gránitszilárdságúnak tartva járhat el, és így magát az Alaptörvény szövegét nem vizsgálhatja. Sokan gondolják ezt így, holott a világon számos alkotmánybíróság igenis vizsgálja magát az alkotmányt is, mert az írott norma mögött létezik valami többlet: az alkotmányozók jó vagy rossz szándékától lényegében függetlenül ott vannak azok bizonyos alapelvek alapelvek, amelyek visszájukra nem fordíthatók, amelyek fényében igenis vizsgálat tárgyát kell képezze akár az adott alkotmány is.

Ezek pedig azok az értékek, amelyek a szabadságjogokkal kapcsolatban a jogfejlődés során megfogalmazódtak, kiteljesedtek, a nyugati demokratikus fejlődés alapjaivá váltak, akár szerződésekben, akár más országok alkotmányjogi gyakorlatából analógiát vonva levezethetők. Az Alkotmánybíróság tegnapi döntését megalapozó érvelésében is láthatunk ilyet, amikor az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára utal (az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján), vagy amikor az indokolásában a korábbi két évtized döntései közül utal azokra, amelyek a nemzetközi joggyakorlat tanulmányozásán alapultak, fenntartva emellett azt is, hogy a nemzetközi gyakorlatot önmagában nem tekinti meghatározónak a döntései során. Nagy jelentőségű a további döntések gyakorlata szempontjából az is, hogy a „köztársasági Alkotmány” alapján hozott korábbi döntésekre is hivatkozik az Alkotmánybíróság.

Aggasztó ugyanakkor egyik-másik alkotmánybírói különvéleményben megfogalmazódó szemléletmód, amely gyakorlatilag formalista módon, a lényegi kérdések eljárásjogi kérdések mögé sorolásával az alkotmánybíráskodás tartalmi tevékenységének elsorvadása felé mutat. A jelenségre már korábbi bejegyzésben utaltunk, akkor kifejezetten az alkotmányjogi panaszok kapcsán. Most ugyanezt érhetjük tetten, amikor a „miért ne vizsgáljuk a normaszöveget” kérdést járják körül alkotmánybírák különvéleményükben, és ennek kapcsán fogalmaznak meg sarkos elutasítást.

Maradjon inkább alaptörvény-ellenes?

A tegnapi döntés feletti megnyugvásba az előbbiek miatt egyfajta borúlátás is vegyül. A formalista szemléletmód, az Alkotmánybíróságon belüli, az alaptörvényi szöveg zárt értelmezésére irányuló törekvés kétségessé teszi azt, hogy a 2013. év első döntése iránymutató legyen az Alkotmánybíróság további tevékenysége, vagyis a feladatához való újólagos felemelkedése tekintetében. 2010. óta a Testület bénultsága látványos, korábbi lényeges kérdésekben hozott döntéseinek különvéleményeiből ez jól lemérhető. Csak bízhatunk abban, hogy az alkotmánybírák egyenként is átérzik a magyar demokrácia működésében játszott szerepüket, és újra az Alkotmányos Rend papjaivá emelkedek.

(kép: innen)