A Kard blogon közölt írás, amely Bajnai Gordonnal szemben Róna Pétert mintegy kihívóként kéri megszólalásra, számos ponton kétkedésemet váltja ki. Egyrészt a beidézett, Róna Pétertől származó írás részlete, amely ellentétes értelmezésre éppen nem ad módot, mégis akár Bajnait kifejezett támogató szöveg is lehet. Igyekszem kimutatni, hogy miért.
Róna Péter kritikája egyértelmű kijelentést tesz, szerinte a Haza és Haladás Alapítvány korifeusai csak visszaállítani kívánják a Fidesz országlása előtti idő politikáját. Nem lát a tanulmányokban egyebet, mint a korábbi gazdaságpolitika visszahozásának szándékát. Erről így ír:
Semmi jele, hogy a külföldi tőkétől való függőséget meghaladva, kilátás lenne Bajnai elképzelésében egy életképes honi iparra, mezőgazdaságra és szolgáltatásra, és általában az értéket teremtő szellemi munkára. De még így is lehet, hogy a szervezőknek igazuk van, ha a cél nem az egyaránt csődöt mondott fideszes, illetve MSZP-s gazdasági paradigma, hanem mindössze Orbán Viktor leváltása.
Az idézett két mondat első felével kapcsolatban a közismert tőkehiányról, amely a magyar gazdaság fejlődésének évtizedes (vagy hosszabb) problémája, úgy vélem, nem szabad megfeledkezni. A külföldi tőke bevonása rendre azzal a mottóval történt, hogy a technológiai fejlődésben, annak anyagi bázisa hiányában kellett a korszerű berendezéseket, eljárásokat Magyarországra behozni. Másrészt szükséges volt, és félek, ma is az, a tőkés gazdaság szellemi erőforrásának importálása is, azaz a nyugati munkakultúra importja.
Az elmúlt 22 évben a magyar tőke nem volt képes oly mértékben gyarapodni, amely révén a gazdasági fejlődés önjáróvá válhatott volna, amely révén a technológiai fejlődés a gazdaság sajátjaként válhatott volna hajtóerővé. Ismerős a leggazdagabb magyar vállalkozók névsora, vagyona, és össze lehet vetni mind a magyar GDP-vel, mind egyéb külföldi magánvagyonok mértékével. És úgy tűnik, a mi gazdagjaink, noha hazai szemmel tényleg már-már beláthatatlan vagyonok felett rendelkeznek, ez önmagában mégsem elegendő az ország fejlődésének megindításához, mert „kevesen birtokolnak nem sokat”.
Orbán politikájának egyik sarokköve volt már az első kormánya idején is, és most ez talán még inkább szembetűnő (vagy szemetszúró), hogy ki kell alakítani a magyar tőkések körét, fel kell növelni potenciáljukat, ahhoz, hogy a hazai vállalkozások, a hazai termelés kiválthassa a külföldi tőkétől való függést. (Hivatkoznék itt Münchausen báróra, meg a lovára, neki már sikerült. Esetében meglehetősen rapid folyamatra volt szükség, a mocsárba süllyedés közvetlen fenyegetettsége miatt.) A ma Magyarországában ez csak úgy valósulhat meg a kellő gyorsasággal, hogy a kijelölt tőkés rend részére a köz pénzéből, sőt a magánpénzek csaliutakon történő elszívása révén csoportosítják át a vagyonelemeket, jövedelmeket, lehetőség szerint évtizedekre előre, politikai megbízhatósági alapon. Természetesen félretolva a jogállamiság sorompóit, lesajnálva a lakosság közvetlen rövid- és középtávú érdekeit.
Nem hinném, nem merem hinni, hogy Róna Péter egy pillanatig is igazolná ezt a törekvést. De mi lehetne akkor az áttörés az idézetében megfogalmazott cél érdekében?
Pontosítok: mekkora időtávlatban, milyen gyorsaságban gondolkodjunk? Orbán válasza: azonnal, bármi áron!
Gondolom, Róna Péter válasza nem ez. Felteszem, valami olyan válasz lehetne elfogadható – és ezt most nem adom Professzor úr szájába –, amely a meginduló gazdaságban biztosít magyar tőkefelhalmozást, idővel, úgy, hogy közben a foglalkoztatást szélesebb körben biztosítják az itt befektető multinacionális vállalatok. De nem éppen effélét célzott például a beszállítói program?
És nem kezdtek-e kialakulni olyan magyar cégek, cégcsoportok, amelyek más országokban is befektettek? Vagy más területen, például az informatikában, nincs-e már most is olyan vállalat, amely magyar tőkével volt képes világpiacra nyitni, jelentős eredménnyel?
Nem lehet, hogy kellő türelemmel és megfelelő jogbiztonság és hatékony állam- és gazdaságszervezés mellett ez a folyamat „önjáróan” megindul?
Visszatérve tehát a Bajnai Gordonra vonatkozó kritikára, azt hiszem, nincs ma más út, mint az, hogy a gazdaság beindításához és működtetéséhez külföldi forrásokat kell bevonni. Ám ez legkevésbé sem azt jelenti, hogy vissza kellene állítani a 2000-2010 közötti időszakot, tokkal vonóval. Már csak azért sem, mert ez az időszak jórészt jelszavaiban szólhatott a tőkebevonásról. Sokkal inkább szólt ez arról is, hogy a választásokon ígéretspirálba került politikusok kényszerűen herdálták el az ország lehetőségeit. Amikor ebből ki akart lépni az egyik, akkor a másik gáncsolta el, pusztán rövidtávú érdekei miatt. A magyar gazdaság az eltorzított politikai rendszer mentén maga is eltorzult. És emlékezzünk meg a gazdasági világválságról is, amely ugyancsak közrejátszott a magyar gazdaság helyzetének alakulásában.
Ma az ország fejlődésének – értsünk ez alatt gazdasági és morális fejlődést – legfőbb akadálya Orbán Viktor kormánya és a Fidesz politikája. Ahhoz, hogy bármi jó bekövetkezhessen, már csak a lehetőségért is, le kell váltani az Orbán rezsimet. Ahhoz, hogy utána jó következhessen jó közjogi alapokat kell építeni, újraépíteni és újat építeni egyszerre, és az anyagi jellegű veszteségeinket pótolni kell, alighanem külföldről, a tőke bevonásával. Az új morális rend iránti igényt minden, a jogállamiság, a normalitás visszaállítása irányában összefogni kívánó egyénnek, csoportnak, pártnak el kell fogadnia. E nélkül nem megy.
Az, hogy a tőke milyen szabadságfokkal tud működni, milyen nemzetgazdaságbeli hasznossággal, magyarán milyen áron, az a jogi háttér függvénye. Vagyis, amennyiben a posztorbáni időszakot jó közjogi struktúra kialakításával sikerül indítani, gyorsabb lesz az ország fejlődése. Ha balfácán megoldást sikerül találni, akkor visszaérünk a kilencvenes évekhez.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:
