Légifelvétel

Nyílt levélben nyilatkozott meg Szanyi Tibor a Népszava online oldalán, melyben Schweitzer Ivánt szólítja meg korábbi írása kapcsán. Minthogy nyílt a vita, blogunk feljogosítva érzi magát, hogy álláspontját kifejtse Szanyi Tibor véleményének egy sarkalatos kitétele kapcsán. Teszi ezt azért is, mert blogunk általában fontosnak tartja jelezni, álláspontja szerint félreértésben van az, aki ma pártokban gondolkodva igyekszik 2014 felé. Erről blogunkon számos eszmefuttatás található (Ld. http://legifelvetel.blogspot.hu, augusztus-szeptember hó során, Fidesz után 1-3. stb.).

Normális politikai viszonyok között teljesen érthető Szanyi Tibor álláspontja, amennyiben mint pártpolitikus, most is elsősorban az MSZP általa vélt pártérdekeit tartja szem előtt. Nem is szabad emiatt semmiféle minősítést tenni, ez a pártpolitikus dolga. Most viszont a magyar politikai tér torzult, a normalitás szabályai nem működnek. Írásunk végén azért Szanyi Tibor megfontolására javasolunk egy távlatosabb gondolati sémát, amely a pártok érdekei fölé helyezi az ország érdekeit, különös tekintettel az ismert politikai helyzetre. Ám mielőtt erre sor kerülne megjegyzést kell tennünk írásának egy fontos részletére.

Szanyi Tibor írásában elejt néhány számunkra meglepő megjegyzést, amelyet feltétlen értelmezni szükséges, mielőtt az olvasóiban megcsontosodna a leírt formában. Ez a következő:

„A demokrácia lényege, hogy valamelyik oldal többségi bizalmat szerez, s egyféle libikókaként mozog a fékek és ellensúlyok rendszere (checks and balances). Amiről Te beszélsz, amire Te vágysz, kedves Iván, az nem más, mint maga az orbáni centrális erőtér, annak minden vélt szépségével és valós mocskával. "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani.”

A demokrácia lényegéről ez a definíció csak olyan oldalról hangozhat el, amely pusztán két pólusban gondolkodik. Működhet ilyen akár jól is, az utóbbi mintegy tizenöt év a hazai politikai életben viszont éppen az ellenkezőjét bizonyította: hazai két pólusunk nem ad választ megfelelőképp a kor kihívásaira, megosztja a közvéleményt, és kisajátítja – melyik milyen mértében – a ráruházott politikai hatalmat. Szerencsésebb lenne, ha az a valamelyik oldal, amely többséget szerez, és az a másik, amely ellenzékbe kerül, sokszínű, sokrétegű, széles értékspektrumot lefedő formáció (pártszövetség, koalíció) lenne. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy nem az-e az elmúlt időszak egyik nagy baja, hogy egy-egy párt domináns szerepet kapott szinte mindig, és domináns szerepében fülét-szemét befogva a saját érdekei felé igyekezett. Azonnal meg kell jegyeznünk, hogy különböző mértékben, mert a mai kormányzat hatalmi tobzódására egyik korábbi időszakban sem volt még példa.

A legtartósabb, álláspontunk szerint kényszerű szövetség a pregnáns példa: az SZDSZ a koalíciók során a mindig nagyobb MSZP oldalán lassan felmorzsolódott, és erre a szocialista párt prominensei rá is játszottak. Markánsabb a FIDESZ szövetségeseinek esete, amelyek számosan nagyon hamar elenyésztek

Sajnos, bár csak a Fidesz esetében bizonyosodott be, és ehhez kellett az a hatalomfelfogás, amelynek keserű gyümölcseit nap nap után látjuk, gyűjtőpártként az MSZP is hajlamos ösztönösen centrális terekben mozogni, egyszerűen jelentős méretből fakadóan.

Az orbáni centrális erőtér leküzdése nem azt jelenti, nem jelentheti azt, hogy egy másik óriáspárt változtatja a maga képére a magyar világot. Ennek még a látszatát is el kellene kerülni. Ettől fordul el nagyon sok fanatizmustól mentes választó, ettől lesz az ország a közöny mocsara.

A stabilabb demokrácia lényege az lenne, hogy mind több irányzat megjelenjen a politikában, mind több vélemény argumentálódjon a kormányon lévő politikai csoportosulásban, és az egyes pártok esetleges erősködéseit még a koalíción belül ellensúlyozzák a partnerszervezetek. És ugyanez működtetné a hatékony ellenzéki politikát is.

Elvileg elképzelhető óriáspárt részéről is méltányos politizálás, de a valóságban ehhez méltányos politikusokra lenne szükség. (Egyébként kézenfekvő példa a Horn-kormány alkotmányozási moratóriuma) Ehhez meg kell érni, ehhez ki kell nevelődnie egy ilyen alapokon álló politikusi nemzedéknek.

Amikor Szanyi Tibor azt írja, hogy "Középen" többnyire a diktatúrák vannak, amelyek a jobb- és baloldalt egyaránt a lesajnálni való szélsőségnek akarják beállítani”, majdnem igazat adnánk neki, bár középen álló diktatúrát nem tudunk felidézni, de blogunk vélekedése szerint középen többféle párt értékszövetségei is állhatnak. A diktatúrák alapvetően az „egypártokból” nőnek ki.

Blogunk úgy látja, az MSZP is nagyvonalúan megtalálja, meg kell találnia helyét abban a széles összefogásban, amely le kell váltsa az Orbán-rezsimet, amelynek a dezorbanizálást végre kell hajtania.

A hétvégi LMP kongresszus Bajnai Gordon nevével fémjelzett E14 összefogással kapcsolatos döntését követően elemzés-cunami jelent meg, okkal. A párt döntése kapcsán megjelent értelmezések alapvetően két nagy csoportot alkottak. Az egyik csoport üdvözölte a kongresszus karakán, elvszerű döntését, és egyben látni véli a jobboldalról meglóduló dezorbanizáló pólus megalakulását.

A másik csoport talán árnyaltabb valamelyest, már amennyiben csalódottsághoz indulatos búcsú is megfogalmazódik. A visszafogottabb vélemények ha nem is gratulálnak a döntéshez, de mindenesetre jó utat kívánnak a borotvaélen végrehajtandó mutatványhoz, amely előtt az LMP áll.

kép: http://indafoto.hu/mromvari/image/179865-f57a3dcc

Blogunk is az LMP együttműködést megalapozó politikáját várta volna, erre hívtuk fel a figyelmet, mert most nem normális viszonyok között kell a választásokon nyerni. Mert nem gondolhatjuk, hogy ökológiai részletkérdések miatt inkább az Orbán-rezsim felmaradása lenne a cél. Mert ha így lenne akkor nem látnánk a fától az erdőt. Illetve: bizarr lett volna, ha Sztálingrádban az ostrom során valamely hadosztály a fák megmentésével lett volna elfoglalva.

Mindez egy nappal a kongresszusi döntés után történt, vasárnap, amikor úgy tűnt, letisztultak a vonalak. Ma reggelre ugyanakkor megjelent néhány riport, amely felforgatja az álláspontokat.

A Klubrádióban megszólalt Mile Lajos, átmeneti frakcióvezető (kérdés, a frakció átmeneti, vagy a vezető?), és elmondta: azt fájlalják, hogy kimaradt az összefogás tematikájából az ökopolitika, az energiapolitika és a vidékfejlesztés.

A fájdalom érthető, az ökopolitika nélkül aligha lehet elkotorni az Orbán-rezsimet.

Mile Lajos elmondta továbbá, hogy saját programjuktól különböző alapon nem tudnak leülni tárgyalni, és abban sem hisznek, hogy csak a kormány leváltására szövetkezzenek. A programok összehangolására van szükség.

Az előbbi hasonlatot folytatva, hadtörténeti kuriózum lett volna az LMP hadosztály sztálingrádi bevetése.

Ebből a nyilatkozatból, továbbá a kongresszuson szavazásra feltett két, egymással logikai zavarban levő kérdésből letisztulhat: nincs itt ok a hurrázásra. Nem jött itt létre semmiféle pólus, itt emberek beszélnek össze-vissza, dobálóznak érvekkel és egymásnak ellentmondó döntéseket hoznak, aztán saját döntéseiket sem értik és talán inkább visszakoznának.

Bár elgondolkodott volna akár Mile Lajos, akár Schiffer András és gondolkodásmódjuk többi támogatója azon az egyszerű kérdésen: miképp lehet kizárni az együttműködést úgy, hogy tárgyalni fognak a jövőben? Nem lehetett volna azt feltenni szavazásra, hogy az együttműködés elől nem zárkózunk el, és még tovább tárgyalunk? Nem lehet, hogy az LMP-s think tank – ha létezik ilyen - feladata az lenne hogy értelmes döntést alapozzon meg értelmes kérdésfeltevéssel?

A reggeli nyilatkozatok alapján az látható, hogy a kongresszus döntése magát a kongresszust lepte meg leginkább. A zavarodottság leírhatatlan. A döntést támogató Schiffer András és Ertsey Katalin nyilatkozataiból ez egyértelmű. Blogunk szerint szombat este elveszítették azokat a potenciális választókat, akik az E14-el való összefogást támogatták. Ma reggel már az is felkaphatja a fejét, aki a nem összefogás pártján áll. Nem lenne meglepő, ha az eddig hurrát kiáltók délre már más politikai fórumot keresnének.

Ma reggel úgy látszik, nincs itt szó borotvaélen haladáshoz szükséges elvi megfontolásokról, nincs itt szó önálló pólusképzésről sem. Agónia van. A klinikai halál nem állt még be, a beteg még visszahozható, de hogy ereje teljében lenne 2014-re az kizárt.

Bizonyítványt állított ki Lukasenka elnök a magyar kormány politikájáról, őszintén, keresetlenül. Egyrészt szégyellni való, másrészt nem nekem, illetve nekünk állampolgároknak, hanem a magyar kormánynak.

Soha nem vártam Fehéroroszország kétes hírű vezetőjétől semmi jót. Most mégis egyfajta elégedettséget adott okot véleménye, melyet az új magyar és francia nagykövet fogadása alkalmával tett közzé.

Nem mintha helyzetértékelésével egyetérthetnénk, miszerint Magyarországnak elege lenne a demokráciából és a piacgazdaságból, amint a franciák sem így gondolkodnak. Ezt gondolom különösen az utóbbi esetében, mert ilyen alapon azt is mondhatta volna, hogy az emberiségnek elege volt a Homo sapiens létből és újra felfedezte a Homo erectus életforma megkérdőjelezhetetlen előnyeit.

Saját közösségünk, az Európai Unió ilyen nyíltan, államfői szinten nem mondott efféle sommás bírálatot a magyar folyamatokról. Az európai politikai kultúrában a nyílt bírálat ilyen formája – bár talán egészséges lenne – nem alakult ki, mert eddig ilyen szinten nem volt rá szükség. Gondoljuk meg, az Unió léte óta nem volt példa arra, hogy valamely tagállam nyíltan elvessen alapvető értékeket, jogállamiságot és demokráciát. Nem volt olyan sem, hogy autokratikus rendszert építsen ki, és visszafordítsa országát az európai értékközösség irányától, és a közösség ellen politizáljon. Ilyen erők, bár léteznek Európában mindeddig alkotmányt módosító kormányerőként nem jelenhettek meg.

Az utolsó nyugat-európai (ide értve a déli tagállamokat) diktatúrák a hetvenes években kipusztultak, nem kellett szembesülni eddig a magyar kérdéshez hasonlóval. Most büszkék lehetünk magunkra: vezető pártunk és kormányunk révén valóban újíthatunk az európai politikán. Lehet, épp a mi esetünk lesz az, amely kellő immunitást ad majd a közösségnek az autokratikus vezetőkkel szemben. 

Csak mi ne pusztuljunk bele.

Vissza Lukasenka véleményéhez: hasznos a nyíltsága, súlyos szégyenbélyeg ez a magyar kormánynak, a magyar kormányzat elmúlt két éves teljesítményének valódi bizonyítványa.

A dezorbanizálást célul kitűző csoportok valamilyen választási formációvá váló önszerveződése folyamatban van, nem is evvel igyekszem foglalkozni most. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy milyen reakciók várhatók a kormányzat részéről.

Küzdelemre hangolt miniszterelnök aligha fog valaha is tárgyalni ellenzékével, hacsak nem a legutolsó pillanatban, amikor már nincs lehetőség megegyezésre. Nagyon kell nyerni, hogy sokáig hatalomban maradjon csoportja, tartotta a választás előtt, ám bukása esetén e meglátásának teljes ellentettje állhat elő, azaz nagyot fog bukni, hogy soha többé vissza se tudjon térni.

Minthogy küzdelemre szakosodott (nem gondoltam, hogy létezik erő-szak is az ELTE jogi Karán), láthatóan megkezdte a védekezést. Átalakítja a terepet, erődít, igyekszik pusztítani az ellenfél morális erejét és ha kell, esetleg a felperzselt föld taktikájához nyúl.

A választási rendszer eltorzítására tett lépései ismertek. Ismert vélekedés az is, hogy alig várja az alkalmat a Nemzeti Bank megszállására. Sajnálatos, hogy úgy tűnik, ebben nem tudja, vagy nem hajlandó senki megállítani. Az ellenzék hatalmon kívül lévén eszköztelen, a nyugat be nem avatkozási politikája miatt ugyancsak, párton belüli ellenzéke meg, ha van is egyáltalán, a pártszervezet mélyén rejtőzik valahol. Nagy változásnak kell történnie ahhoz, hogy beszakadjon a kormánypárt, és belső reform állítsa meg az őrületbe hajló rombolást, reformnak álcázott dilettantizmust, amely a fényes szelek időszakának politikájára emlékeztet. (Olvashatunk arról, hogy miféle gazdasági jövőkép rejtőzhet a kormányzat elképzelései között)

Jelenlegi mumusa, az ellenzéki összefogás legjelentősebb személyisége, Bajnai Gordon, akit lejárató kampánnyal igyekszik ellehetetleníteni a hírek szerint. Természetesen lehet próbálkozni, megfelelő védelmi stratégia nyilván készül ez ellen.

Másik mumusa maga az összefogás. Biztos vagyok abban, hogy lesznek, vagy már vannak is olyan szervezetek, amelyek belülről igyekeznek majd bomlasztani az ellenfél szövetségi rendszerét. Láthatóan igyekszik a kormányzat civilnek mondott, érezhetően végtelenített anyagi lehetőséggel rendelkező szervezetek útján betörni abba a médiatérbe, ahol ma a dezorbanizálásért kialakuló összefogás van jelen. Igyekezni fogja tematizálni a közbeszédet ezen a félen is, hogy a megosztást, és ezzel az ellenzék alulmaradását eredményezze.

A gazdasági hatalom köre kezébe került. Erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek (mindaddig, amíg bukása nem lesz nagyon valószínű). Kezében lesz a nemzet tartaléka is, amennyiben nevezhetjük ilyen patetikus módon a Nemzeti Bank valutatartalékát. És tulajdonképp itt jönnek azok a veszélyes szcenáriók, amelyek esélyét nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Orbán Viktor október 27-én bejelentett önkormányzati adósság átvállalása után most, november 10-én került a hírekbe, hogy a felsőoktatás adósságait is átvállalja az állam. Ezen a héten kerültek a közbeszédbe azok az intések, amelyek az átvállalt adósság esetleges nem visszafizetéséből következhetnek. Ez lenne az államcsőd. Ami ijesztő, az a miniszterelnöki reakció: nem utasítja vissza a lehetőséget, nem vállal a kifizetés tekintetében elkötelezettséget, hanem pusztán távolabbra helyezi az adósságátvállalás pontos mértékét. Ebből arra lehet következtetni, hogy igenis megfontolás tárgya lehet a csőd lehetősége. Erre bármikor módja nyílhat, hiszen előállította azt a helyzetet, hogy a hitelező futhat a pénze után, és az adós diktál. A Bankszövetség korábbi kokijai után még begyűjthet egyet-kettőt, a pávatáncnak nevezett szimpla sunyi időhúzás pedig fegyverré teszi Orbán kezében az államcsőd lehetőségét. Tetszése szerint, akkor dobhatja be a bombát, ha már nincs más esély a túlélésre, vagy mert kiúttalanná válik a helyzet, vagy a választás – ha ez még értelmezhető kifejezés marad egyáltalán – reménytelennek tűnne számára. 

Túszhelyzetbe kerülhet az ország.

…

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Ady: Nekünk Mohács kell (részlet)

Kettő és fél éve folyik az 1989. óta nyíltan és nyilvánvalóan megindult nyugatosodás törzsi harácsrendszerré alakítása. Jelek voltak arra, hogy ez, vagy valami ilyesmi történhet, ha kétharmados többséget szerez Orbán Viktor és törzse. Sokan nem tartottak efféle veszélytől, mások meg nagyon is. 2002-től, de különösen 2006-tól világos volt, hogy az ideológiai katyvasszal álcázott szimpla hatalomvágy nem vezet majd jóra. Nem is vezetett.

Emlékeztetem az olvasót a jobboldalinak tartott és a baloldalinak tartott sajtóban egyaránt megjelent vélekedésekre, miszerint nem kell tartani a kétharmadtól. Az akkori szerzők vélhetően ma már nem feltétlen tartják fenn az akkori véleményüket. A jobboldali sajtóban a revízió nem, vagy csak alig-alig jelent meg, talán a Heti Válasz egyes írásaiban, de a blogokon, pl. a Mandineren azért látható a fordulat néhány jele. Baloldalon a szükséges önrevíziót a leghangosabban tévedőktől (talán Babarczy Eszterre utalhatok itt) nem olvastam.

Az elmúlt két és fél év első kilenctizede avval telt, hogy az ellenzékbe szorult pártok magukat keresték, a helyzetükből adódó módon.

A Jobbik diadalt ülhetett: teljesítménye csúcsokat döntött, parlamenti párt lett, mozgalmához kimondatlan ideológiai támogatást kap, reményteli lehet a jövőképe, hiszen az állampolgárokban feltüzelt ordasságok őket is támogatják.

Az LMP eleinte örülhetett annak, hogy bejutott a Parlamentbe, ám hamar kiderült, még kétségtelenül sikeres akciózásával sem tud lényegében új demokratikus ellenzék magja lenni, nem tud, vagy nem akar szövetkezni a szocialista, vagy szociálliberális ellenzékkel. Ez ma úgy tűnik, kijelöli a párt útját az egyirányú zsákutcában.

A szocialisták sokkja egyértelmű volt és markáns. Fel sem tudtak állni az utóbbi hónapokig. Most úgy tűnik, kacérkodnak a régi reflexekkel, sőt a fideszes eszközöket bevetve próbálnak embereket fogni. A statisztikák szerint bizonyos sikerrel. Kimenetele önmagában mai szemmel kudarcos: épp ez a politika vezetett a jelen helyzetbe, a Fidesz (KDNP) és MSZP demagógia spirálja volt az elmúlt tizennégy év politizálásának mozgató rugója (nem számítva a 2006-2010 közötti kiszállási kísérleteket).

A megosztottság és a lejtőssé tett választási eljárásrend miatt közhely, hogy az Orbán rezsim leváltása csakis összefogás eredménye lehet. Jelenleg összefogásról lényegében a Bajnai Gordon nevével fémjelzett háromlábú mozgalom beszél. A súlyosabb politikai tényezők kivárnak. Ez érthető.

Ami nem érthető – legalábbis nem értem –, az az, hogy a demokratikus ellenzéki sajtóban, sőt a blogvilágban is fanyalgás érezhető. A fanyalgás tárgya: Bajnai Gordon. A fanyalgás oka: gazdag, volt kormánytényező a szocialista időszakban, nem eléggé balos, túl liberális, nem eléggé jobbos, és még sorolhatnám, kinek mi.

Hadd kérdezzem meg: tényleg rossz hazánknak ez az Orbán-rezsim? Akarjuk-e igazán a végét? Kérdezem most a baloldali, jobboldali, oldalmentes, bármiféle polgártársamat. Vagy elhisszük-e végre, hogy most nem bal és jobb harcáról van szó, hanem valami többről, amely a szabadság és szolgaság, a jog és jogfosztottság, remény és reménytelenség mentén zajlik? Hogy a fanyalgás során felhozott érvek mégiscsak egy demokratikus játékszabályok alapján működő rezsim idején fogalmazódtak meg, sokuk egyszerű karaktergyilkosság során. Szembeállítható-e evvel a válságkezelés sikere? Vagy ez nem érv? El kellene gondolkodni végre arról, hogy adható-e bizalom annak, aki nem centrális erőteret, hanem a centrumban levők érdekeit igyekszik keresni?

Ha Bajnai, ha nem, nem lenne szabad abba a hibába esni, hogy a dezorbanizálásban érdekelt csoportok maguk pusztítsák el a pluralista véleményformálás nevében az egyedül lehetséges összefogás esetleges vezetőit.

Tényleg meg kell várni az orbánizmus totális végkifejletét, hogy mindenki végletes benyomások alapján, lényegesen nehezebb – mert lehet még ennél is nehezebb – helyzetben kívánja a rezsim eltűnését? 

Nekünk tényleg új Mohács kell?

Az emberfia csak mereng, gondolkodik, hogy a büszke kétharmadista, gránitszilárd, cövekként meredező kormányerők milyen módon igyekeznek meggátolni a szerintük törpe és jelentéktelen kisebbséget abban, hogy kipenderíttessenek a bársonyszékeikből. Valami egetverő csalafintaságra gondol ilyenkor álmodozó szemmel az ember, mert mégis, csak létezik a művészet a gonoszságban is, lehet még akár cizellálni is a csűrcsavari sunyiságokat. Hiszen mi másért néznek az emberek nagy átveréseket, miért van kultusza betyároknak, rablóknak, mi másért szerethető egy félvilági svindler, ha nem azért, mert – valamilyen szinten - elegánsan végzi sötét dolgait.

Így volt ez a választási rendszer "méltóságteljes" átszabásával is. Az elején legalább okoskodó pofával igyekeztek valami földrajzfélére hivatkozni, amikor egyszerre átszabták a választási kerületeket. És még abban az ótvar regisztrációban is igyekeztetek valamiféle érveket előhúzni. Más kérdés, hogy szárnyaszegettsége nyilvánvaló volt. Töke volt kérem a menyasszonynak az első perctől. Az alja a dolognak az „inkább töröljük el a népességnyilvántartást, hogy regisztrálni kelljen” érvelés volt.

Előbbiekhez képest a változtatás, miszerint egyesület ne állíthasson jelöltet, maga a próza. Olyan, mint a rágógumifoltos szürke térkő a Blahán, amelyet a galambok is megtiszteltek. Persze, értem én, ez fontos, nehogy a Bajnai, nehogy a Milla, meg a többi, de nincs ez kicsit elsietve, kedves képviselő uram?

Mert nekem, aki sem politikus, sem jogász, semmi és senki nem vagyok, a hír olvastán az jutott az eszembe, hogy B-ék alapítsanak pártot. Ha meg nem jegyzik be, "vegyenek át egyet", ami már be van jegyezve. Mert egy párt is lehet olyan, mint egy megunt Kft, amelyet ki lehet üríteni és át lehet adni. És ezt a megoldást, legalábbis a cégjogból, alighanem Fidesz körökben elég jól tudják. Aztán a nevét egyszerre meg is lehet változtatni. Vagy ha esetleg megtiltják, hogy a kormánykoalíción kívül egyéb párt ne indulhasson, akkor jöhetnek még az egyének. XY, akit a B-ék támogatnak. Ha meg megtiltják, hogy valakit „bárkiék” támogassanak, akkor meg az az XY jöhet, akit senki sem támogat, de mi kacsintásból tudjuk, hogy mi a helyzet. Persze, van még két lehetőség, már ha választásban kell gondolkodni. Például ha indulhat senki sem a kormánykoalíción kívül. Hát ez betenne. Itt nincs ügyeskedés. Vagy ha már így alakul, nem is kell most választani, 2014-ben, hanem tekintettel a sikerekre meg is lehetne hosszabbítani a mandátumokat, csak az Alaptörvénybe kell beírni valami bűvös mondatot.

A harmadik lehetőség pedig az egész választásos baromkodás ellentettje: nem tartotok választást és kész.

Sajtószemlében hallottam Szanyi Tibor szocialista képviselő Népszavában, október 25-én közreadott írásáról, s minthogy épp autóban ültem, csak a szerencse mentett meg, hogy fának nem mentem. Az idézett rövid részlet kapcsán voltam kénytelen elolvasni, és reflexiómat írásban is közreadni.

A cikk talán egyik legfontosabb észrevétele, hogy a szocialista párt négy miniszterelnökéből három nem a párt berkeiből érkezett. Ahogy képviselő úr felteszi a kérdést:

Miért van az, hogy kívülről érkezett miniszterelnökeink és mindazon minisztereink, akik ugyancsak kívülről jöttek, ma az MSZP-vel szemben - jobb esetben párhuzamosan, de semmiképp sem velünk - fogalmazzák meg jövőképüket? A pártunk mivel bántotta meg őket? A bizalmunkkal? Miért vállaltak anno feladatot, miért fogadták el a támogatásunkat, ha ennyire terhes az nekik? Az MSZP sok ezer tagja lenne rossz ember? A melósok szaga kiábrándító? A munkanélküliek társasága bántó? Ciki a nyomor? Tán a baloldali gondolkodás a nehéz?

Költői kérdések, amelyeket meg sem kell válaszolni? Szanyi Tibor kifejti a válaszait, véleménye szerint a három, disszidens ex-miniszterelnökünk közös vonása, hogy mindhárman a nemzeti tőke elit sztárjai. Mindhárman szép teljesítményt nyújtottak kormányfőként, de mindhárman elbuktak a népi szolidaritás küszöbén. Látták, látják a pályát, de nem tudnak szabadulni az identitásuktól: újburzsujok. Akarnak tenni a nemzetért, de nem megy. A saját vagyonuk foglyai. Két tüntetés között a kizsákmányolással vannak elfoglalva, akárhogy is szépítjük a helyzetet.

Szegény Marx sem jár szerencsésebben, mert miként az idegenszívű (? Saját kérdésem) kormányfők, a filozófus teoréta „kristálytiszta elemzést adott a kapitalizmusról, sőt, még egy kommunista kiáltványra is futotta neki, de azonosulni nem tudott a néppel”.

Szerintem a helyzet ennél messze árnyaltabb. Egyrészt az egy nem „újburzsuj” miniszterelnök, Horn Gyula csak azért lehetett kormányfő 1994-ben, mert a jobboldali koalíció kormánya gyötrelmesen végezte munkáját és felbőszítette tolakodásával az embereket. Az ország rendszerváltáskori gazdasági helyzete, az elszegényedés könnyen visszatolta a választókat a szocialistákhoz, ahol éppen volt is egy olyan személyiség, aki a rendszerváltás reformer pártemberei közé tartozott, akinek külföldön is jó neve volt. Ám ne feledjük: Horn Gyula is a gödör felé szalajtotta a gazdaságot, Békesire nem hallgatott, és végül Bokros Lajos mentette meg a szakadékba sodródástól. Kormányfőnek való karizmatikus szocialista azóta nem bukkant fel. Az egyetlen Kovács László sem tűnhetett alkalmasnak arra, hogy 2002-ben megvívjon Orbánnal, kellett valaki, aki szakmai hitelt adhatott a programnak. Annak a programnak, amely nem mert kilépni az ígérgetés spiráljából, amely, kimondhatjuk, egyenesen vezetett a mai válsághelyzethez. Szanyi Tibor a mai napig úgy tartja, hogy a Medgyessi által felvázolt és végrehajtott, a gazdasági teljesítménnyel meg nem alapozott „szociális rendszerváltás” pozitív lépés volt. Amint írásában értékként jelöl meg: „Mi, szocialisták - Medgyessy javaslatára - közel négy millió embernek adtuk meg a 13. havi jövedelmeket” és azonnal folytatja is a következő két „újburzsujnak” titulált kormányfő ekézésével: „és mi vettük azokat vissza, először Gyurcsány nyomán félig, majd teljes egészében - Bajnai javaslatára”.

Medgyessy munkássága eleinte a szocialista füleknek kedves volt, ám hamarosan tarthatatlanná vált. Világos volt, hogy politikája a megalapozotlansága és személyes karizmájának hiánya miatt biztos kudarcra vezetné a pártot. És akkor maga az elégedetlen párt hozta elő Gyurcsány Ferencet. Mert volt elképzelése, volt munkabírása, akárhogy is, markáns egyéniség volt az előző kormányfőhöz képest. Vagyis a párt kivonult Medgyessy mögül, a párt hozta Gyurcsányt. Meg is nyerte az MSZP-nek a 2006-os választást, és a győzelem után el is mondta, változtatni kell a párt hozzáállásán, mert az az akkori állapotában csak késlelteti a bukást. És a pártból valaki vagy valakik elárulták a saját miniszterelnöküket, aki a zártnak gondolt körben el merte mondani a valós helyzetet. A belső árulás következménye, hogy az elkerülhetetlen reformokhoz biztos támogatás nélkül volt kénytelen hozzákezdeni Gyurcsány Ferenc. Ennek következménye a reform bukása is: mert az Orbán keltette viharban és a gazdasági válságban a szocialisták képtelenek voltak kiállni a saját kormányuk mellett, mert nem láttak tovább a tespedtségükön. Bajnai kormánya már csak a károk minimalizálását tudta elvégezni, a választást megnyerni már nem volt képes, és ennek tudatában is volt.

Szerintem a néppel az nem tud azonosulni, aki a buksisimogatásnál távlatosabb jövőképet nem tud felvázolni, vagy legalább felismerni és támogatni. És az MSZP a Szanyi által felvázolt kép alapján ilyen.

A 2002-2010 időszak éppen azt bizonyította be, hogy az MSZP saját erőivel képtelen olyan programot előállítani, amely távlatos, amely megalapozott, amely túllát a ma gondjain, és amely a pártkatonák önző, személyes érdekein nem bukik el.

Nem túlzás azt állítani, hogy Orbán győzelme kódolt volt sok tekintetben, de hogy kétharmadot szerezhetett, az bizony éppen a szocialisták jelentős számú szűklátókörű prominenseinek, önző gazdasági holdudvarának, a széthúzásának köszönhető. Ma sem látszik más távlat az MSZP „kitörési terveiből”.

Elvárható lenne az önbírálat, akár egy prominens MSZP-s politikustól is. A tisztánlátás ugyancsak sokat segíthetne.

Az írás további részei, miszerint balról lehet megbuktatni az Orbán kormányt, mert – élve a számok adta rímmel – négy miniszterelnök után a négymillió elszegényedett ember fogja az MSZP-t kormányra juttatni kétkedéssel tölt el.

Nem hinném, hogy így lenne. A demokrácia visszaállításának szükségességét sokan tartják prioritásnak, amely nem baloldali, hanem nemzeti ügy. Ezek a csoportok lehetnek olyan tömegek, amelyek nélkül nem lehet választást nyerni. Úgy gondolom, súlyos hiba lenne az MSZP részéről az, ha a saját útján indulna el, és nem tagozódna a többi demokratikus mozgalom mellé, választási szövetségbe. Egy önreflexióra képtelen MSZP hamar a Fidesz mellett vagy annak helyén találhatja magát, és az már ma sem tűnik távlatnak.

Végül egy szó a stílusról. Meglep – talán mert írásban nem találkoztam Szanyi Tibor saját szavaival – az a hangvétel, ahogy mind a Milla tüntetésén, mind a Békemenet tüntetésén megjelentekről ír. Magyarország évtizedes morális hanyatlásának egyik oka lehet a közbeszéd eldurvulása, a mindennapi érintkezés „bakaduma” szintre hanyatlása, és a hanyatlás biztos tünete az, ha nyomtatásban megjelenhet egy politikustól efféle kiszólás:

„Akik annyit tudnak, hogy a teljhatalmú miniszterelnökkel focimeccsekre és egyebekre szegődő közpénznyelő főpolgárok, sertéshizlaldás főbankárok hátsó felének fenséges nyílása még a nyelvüknek is jó. Az igazi íz! ... Pfúj.”