Sajtószemlében hallottam Szanyi Tibor szocialista képviselő Népszavában, október 25-én közreadott írásáról, s minthogy épp autóban ültem, csak a szerencse mentett meg, hogy fának nem mentem. Az idézett rövid részlet kapcsán voltam kénytelen elolvasni, és reflexiómat írásban is közreadni.

A cikk talán egyik legfontosabb észrevétele, hogy a szocialista párt négy miniszterelnökéből három nem a párt berkeiből érkezett. Ahogy képviselő úr felteszi a kérdést:

Miért van az, hogy kívülről érkezett miniszterelnökeink és mindazon minisztereink, akik ugyancsak kívülről jöttek, ma az MSZP-vel szemben - jobb esetben párhuzamosan, de semmiképp sem velünk - fogalmazzák meg jövőképüket? A pártunk mivel bántotta meg őket? A bizalmunkkal? Miért vállaltak anno feladatot, miért fogadták el a támogatásunkat, ha ennyire terhes az nekik? Az MSZP sok ezer tagja lenne rossz ember? A melósok szaga kiábrándító? A munkanélküliek társasága bántó? Ciki a nyomor? Tán a baloldali gondolkodás a nehéz?

Költői kérdések, amelyeket meg sem kell válaszolni? Szanyi Tibor kifejti a válaszait, véleménye szerint a három, disszidens ex-miniszterelnökünk közös vonása, hogy mindhárman a nemzeti tőke elit sztárjai. Mindhárman szép teljesítményt nyújtottak kormányfőként, de mindhárman elbuktak a népi szolidaritás küszöbén. Látták, látják a pályát, de nem tudnak szabadulni az identitásuktól: újburzsujok. Akarnak tenni a nemzetért, de nem megy. A saját vagyonuk foglyai. Két tüntetés között a kizsákmányolással vannak elfoglalva, akárhogy is szépítjük a helyzetet.

Szegény Marx sem jár szerencsésebben, mert miként az idegenszívű (? Saját kérdésem) kormányfők, a filozófus teoréta „kristálytiszta elemzést adott a kapitalizmusról, sőt, még egy kommunista kiáltványra is futotta neki, de azonosulni nem tudott a néppel”.

Szerintem a helyzet ennél messze árnyaltabb. Egyrészt az egy nem „újburzsuj” miniszterelnök, Horn Gyula csak azért lehetett kormányfő 1994-ben, mert a jobboldali koalíció kormánya gyötrelmesen végezte munkáját és felbőszítette tolakodásával az embereket. Az ország rendszerváltáskori gazdasági helyzete, az elszegényedés könnyen visszatolta a választókat a szocialistákhoz, ahol éppen volt is egy olyan személyiség, aki a rendszerváltás reformer pártemberei közé tartozott, akinek külföldön is jó neve volt. Ám ne feledjük: Horn Gyula is a gödör felé szalajtotta a gazdaságot, Békesire nem hallgatott, és végül Bokros Lajos mentette meg a szakadékba sodródástól. Kormányfőnek való karizmatikus szocialista azóta nem bukkant fel. Az egyetlen Kovács László sem tűnhetett alkalmasnak arra, hogy 2002-ben megvívjon Orbánnal, kellett valaki, aki szakmai hitelt adhatott a programnak. Annak a programnak, amely nem mert kilépni az ígérgetés spiráljából, amely, kimondhatjuk, egyenesen vezetett a mai válsághelyzethez. Szanyi Tibor a mai napig úgy tartja, hogy a Medgyessi által felvázolt és végrehajtott, a gazdasági teljesítménnyel meg nem alapozott „szociális rendszerváltás” pozitív lépés volt. Amint írásában értékként jelöl meg: „Mi, szocialisták - Medgyessy javaslatára - közel négy millió embernek adtuk meg a 13. havi jövedelmeket” és azonnal folytatja is a következő két „újburzsujnak” titulált kormányfő ekézésével: „és mi vettük azokat vissza, először Gyurcsány nyomán félig, majd teljes egészében - Bajnai javaslatára”.

Medgyessy munkássága eleinte a szocialista füleknek kedves volt, ám hamarosan tarthatatlanná vált. Világos volt, hogy politikája a megalapozotlansága és személyes karizmájának hiánya miatt biztos kudarcra vezetné a pártot. És akkor maga az elégedetlen párt hozta elő Gyurcsány Ferencet. Mert volt elképzelése, volt munkabírása, akárhogy is, markáns egyéniség volt az előző kormányfőhöz képest. Vagyis a párt kivonult Medgyessy mögül, a párt hozta Gyurcsányt. Meg is nyerte az MSZP-nek a 2006-os választást, és a győzelem után el is mondta, változtatni kell a párt hozzáállásán, mert az az akkori állapotában csak késlelteti a bukást. És a pártból valaki vagy valakik elárulták a saját miniszterelnöküket, aki a zártnak gondolt körben el merte mondani a valós helyzetet. A belső árulás következménye, hogy az elkerülhetetlen reformokhoz biztos támogatás nélkül volt kénytelen hozzákezdeni Gyurcsány Ferenc. Ennek következménye a reform bukása is: mert az Orbán keltette viharban és a gazdasági válságban a szocialisták képtelenek voltak kiállni a saját kormányuk mellett, mert nem láttak tovább a tespedtségükön. Bajnai kormánya már csak a károk minimalizálását tudta elvégezni, a választást megnyerni már nem volt képes, és ennek tudatában is volt.

Szerintem a néppel az nem tud azonosulni, aki a buksisimogatásnál távlatosabb jövőképet nem tud felvázolni, vagy legalább felismerni és támogatni. És az MSZP a Szanyi által felvázolt kép alapján ilyen.

A 2002-2010 időszak éppen azt bizonyította be, hogy az MSZP saját erőivel képtelen olyan programot előállítani, amely távlatos, amely megalapozott, amely túllát a ma gondjain, és amely a pártkatonák önző, személyes érdekein nem bukik el.

Nem túlzás azt állítani, hogy Orbán győzelme kódolt volt sok tekintetben, de hogy kétharmadot szerezhetett, az bizony éppen a szocialisták jelentős számú szűklátókörű prominenseinek, önző gazdasági holdudvarának, a széthúzásának köszönhető. Ma sem látszik más távlat az MSZP „kitörési terveiből”.

Elvárható lenne az önbírálat, akár egy prominens MSZP-s politikustól is. A tisztánlátás ugyancsak sokat segíthetne.

Az írás további részei, miszerint balról lehet megbuktatni az Orbán kormányt, mert – élve a számok adta rímmel – négy miniszterelnök után a négymillió elszegényedett ember fogja az MSZP-t kormányra juttatni kétkedéssel tölt el.

Nem hinném, hogy így lenne. A demokrácia visszaállításának szükségességét sokan tartják prioritásnak, amely nem baloldali, hanem nemzeti ügy. Ezek a csoportok lehetnek olyan tömegek, amelyek nélkül nem lehet választást nyerni. Úgy gondolom, súlyos hiba lenne az MSZP részéről az, ha a saját útján indulna el, és nem tagozódna a többi demokratikus mozgalom mellé, választási szövetségbe. Egy önreflexióra képtelen MSZP hamar a Fidesz mellett vagy annak helyén találhatja magát, és az már ma sem tűnik távlatnak.

Végül egy szó a stílusról. Meglep – talán mert írásban nem találkoztam Szanyi Tibor saját szavaival – az a hangvétel, ahogy mind a Milla tüntetésén, mind a Békemenet tüntetésén megjelentekről ír. Magyarország évtizedes morális hanyatlásának egyik oka lehet a közbeszéd eldurvulása, a mindennapi érintkezés „bakaduma” szintre hanyatlása, és a hanyatlás biztos tünete az, ha nyomtatásban megjelenhet egy politikustól efféle kiszólás:

„Akik annyit tudnak, hogy a teljhatalmú miniszterelnökkel focimeccsekre és egyebekre szegődő közpénznyelő főpolgárok, sertéshizlaldás főbankárok hátsó felének fenséges nyílása még a nyelvüknek is jó. Az igazi íz! ... Pfúj.”