December 17-én terjedt el a hír, hogy Ron Werber választási stratéga, aki már korábban is segítette az MSZP kampányát, felbukkant újra, hogy szerepet kapjon az előttünk álló kampányidőszakban, és természetesen azért, hogy győzelemre vezesse az MSZP-t. Ez a hír önmagában csak egy ásítást érdemelne, ez teljesen normális történet, ha egy párt kampány előtti időszakban igyekszik felkészíteni magát, és a hatalom felé igyekszik. Az úgynevezett jobboldalon, értsük ebben a néhány sorban ez alatt a radikális, antiszemitizmustól legkevésbé sem idegenkedő szélsőségeseket, azonnal parázs és szikraszórást váltott ki a hír. Az, hogy az efféle tanácsadás mennyire nem idegen a pártok működésétől, éppen a Fidesz mutatta be idén tavasszal, mikor két kampánygurut is vendégül látott, többedik alkalommal, nevezetesen George Birnbaumot és Arthur Finkelsteint. Eddig a dolog természetes, normális politikai helyzetben ez így megy, illetve így is mehet.

Az egyszerű állampolgár ugyanakkor okkal kaphatja fel a fejét, mi az, hogy külföldi szakértők kellenek a kampánystratégia kialakításához? Akkor itt már megint nem a politikai érvek, hanem a virtuális térben zajló nemtelen adok-kapok következik? Nem épp ez, a mocskolódások és az ígéretkampányok uralta választás vezetett az ország végzetes megosztásához és az emberek, vagy a „zemberek” apolitikussá válásához? És be kell lássuk, naivitása mellett igaza van annak, aki ekképp teszi fel a kérdéseit.

A jelen magyar politikai helyzetben létezik azonban egy további szempont is. Ez pedig az, amelyről sokszor és sokan megemlékeztek már, blogunk is sokszor foglalkozott ezzel, mégpedig a normális politikai tér hiánya. A normális politikai tér hiányát a közjogi rendszer teljes szétziláltsága, az alkotmányos rend szétdúlt állapota és párt-alkotmányossá tétele jellemzi. Hatását tekintve nem sokban tér el attól, amely a nyolcvanas évek közepén-végén létezett: szervezettség hiányában ellenzéki jelölt csak véletlen juthatott be az Országgyűlésbe. Furcsa mód voltak ilyen véletlenek. Most az új rendszer ugyancsak ilyen, ellenzéki szervezettség nélkül ha be is jut néhány képviselő a Parlamentbe, narancsuralom döntő, dezorbanizáló ereje nem lesz. Ugyanúgy kényszerű politikai vergődés lesz osztályrésze, mint a ma ellenzéki pártjainak (ide nem érve a Jobbikot).

Idén nyáron kezdődött meg a tapogatózás egyes mozgalmak között, amely végül három pólust formált. Az egyik ebből az LMP, amely már nem is pólus többé. Nem értette meg a szövetségi politika egyik lényeges elemét: azt, hogy a közös célokért meghatározandó minimum nem a saját párt programja, hanem a szövetség közösen megformálandó alapérték-rendszere. Az Együtt 2014 mozgalom utóbbi tételt felismerte, ennek szellemében bezúdult a politikai vákuumba, jelentős tényezővé vált szinte azonnal.  A harmadik az MSZP, amely szemét magasan a horizont fölé emelte, nehogy véletlen meglássa a már formálódó E14-et, és mintha nem hallgatna híreket, nem olvasna újságot, egymaga hirdette meg a pólusképző szerepet. Önjelöltként. Magához szólítva a többieket.

Az utóbbi napok az E14 és az MSZP közötti együttműködésről megindult tárgyalásokról szóltak. Akárhogy is, de az MSZP-t elhagyni nem lehet, szerepe van az ellenzéki összefogásban, ám vezető szerepe blogunk korábban kifejtett álláspontja szerint nem lehet, nem lenne szerencsés. Az elmúlt kormányzati időszak terhe olyan nagy ezen a párton, hogy a választópolgárok széles tömegei tartósan idegenkednek a rájuk szavazás elvi lehetőségétől is.

Az MSZP részére tehát három út vezet előre. Az elsőt azonnal kizárhatjuk, ez lenne az, hogy el sem indul a választásokon. A második az, hogy egyenrangú félként belép egy szövetségbe és úgy indul, a harmadik pedig az, hogy vezetőként akar szövetségesek gyűjteni maga köré.

A hírek szerint Ron Werber meglepetésvendégként jelent meg az MSZP Országos Választmányának ülésén. Aligha gondolhatjuk ennek alapján, hogy a párt egyenrangú pártok egyeztetett lépéseit megtéve, szövetségben akar győztes lenni az előttünk álló választásokon. Az MSZP maga akar nekilódulni, egyedül akar nyerni. Aki vele tart, kaphat morzsákat a győzelmi asztalról, aki nem, az meg búsongjon magában, mert nem ismerte fel a másik pólust: a kétpárti Magyarország visszatérő pólusát.

A kétpártrendszer megosztott Magyarországáét, ahol az erő, a csel, a megosztás és a diktálás a politika. Ahol a koalíció kényszerhelyzet torzszülöttje, nem pedig érdekközösségek egymást erősítő, de egymást kontrolláló erőrendszere.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy az MSZP nyerné a választást! Lehetne-e szó széles társadalmi bázison nyugvó alkotmányozásról szó, amely révén a Fidesz-KDNP párt-alkotmányát lecserélhetnék? Aligha. Lehetne-e olyan törvényhozásról szó, amelyben legalább a legfontosabb törvények a jobb és baloldal politikai konszenzusán alapszanak? Aligha. Ellen tudna-e állni az erő pozíciójából az MSZP a revansvágyának, tudna-e a revansvétel ellenében méltányos lenni a 2010-es bukás után? Aligha.

A fenti véleményünket arra alapítjuk, hogy bár a párt vezetői új arculatról beszélnek, nem hallottunk egy szót sem a nyolcévnyi kormányzás hibáiról. Arról, hogy miből milyen következtetést sikerült levonni. Mi garantálja tehát a megújulást? A reklám? Higgyünk a párt reklámjainak?

 Az egyedül induló MSZP, még ha legyőzné is a Fideszt, akkor is bukást jelentene Magyarország számára.

Blogunk osztja azt a nézetet, hogy ma Magyarországon olyan együttműködésnek kell leváltania az Orbán-rezsimet, amely a legnagyobb biztosítékot adja a Köztársasági Alkotmány visszaállításának, ide érve annak „zöldmezős” megteremtését is akár. Az összes politikai játszma, a szokásos pártoskodás csak akkor indulhat meg újra, ha ezen a rendkívül fontos lépcsőn túljutunk, amikor újra normalizálódik a politikai tér.

 * * *

Napról napra több kárt okoz a Fidesz országlása. A Fidesz leváltását nem egy másik behemótnak, hanem a nemzet valódi együttműködésének kellene elérnie, amelyhez a politikai tényezők józanságára, önmérsékletére van szükség. Ellenkező esetben cseberből vederbe jutunk, újra,

újra és újra.