A kérdés felvetése talán meglepetést okoz, de mindjárt bővebben kifejtem, mire is gondolok. Azt egyértelműen le kell szögezni, hogy elsősorban mindannyiunk ünnepe, a magyarság egyik legtisztább és végletesen heroikus felkelése, tiltakozása, melynek utóélete lappangva is, és 89 után a felszínen is meghatározó, vagy legalábbis markáns.
Mit értek a kérdés alatt? Annak igyekszem elébe menni, hogy felvetődjön a szokásos mantra: ünnepelheti-e a „baloldal” a forradalmat, vagy ez csak a jobbosoknak illik?
56-ban, még júniusban a sztálinista rendszer demokratizálása érdekében indultak meg mozgalmak Lengyelországban, amelyet bár véresen elfojtottak, mégis a Nagy Imre reformjaira emlékeztető változások megindulásának kezdetét jelentette. Amikor a Szovjetunió ennek eltiprásával fenyegetőzött, október közepén megindult az a tüntetés sorozat, amely kiváltotta a magyar diákság szimpátiamozgalmát, amely a hazai reformtörekvések mentén alakulhatott ki a maga teljességében. Magyarországon már 56 elejétől jelentős mozzanatai voltak a párton belüli reform igényének.
Elvitathatatlan, hogy az október 23-i események a kommunista hatalom túlkapásai ellen, a demokrácia „növeléséért” indultak el, előbb megfogalmazatlanul, majd egyre kifejezettebb formában. Ebbe a vonulatba kapcsolódhatott be a polgári gondolat, és ehhez csatlakozhattak a mindig jelen lévő szélsőséges elképzeléseket magukénak tudók, akár a bal, akár a jobb oldalon.
Az emberek nagy tömegei aligha akarták a háború előtti rendszer visszatértét. Valami olyasmi volt az ideáljuk, ami a szocialista eszmék mentén (nem keverendő a későbbi államszocializmussal), illetve a polgári demokratikus gondolkodásmód szerint értelmezhető, a szabad tulajdon, a zsarnokság megszűnte, a személyes szabadság kiteljesítése medrében.
Ebből az is következik, hogy az 56-os forradalom egyszerre volt balos, és egyszerre mutatta a polgári gondolkodás jegyeit.
Mindez mára a napi politika martaléka lett. Az elmúlt két évtizedben a jobboldal vérhabos kommunistázás mellett eltiltaná a baloldali szervezeteket a megemlékezéstől. Valahogy úgy alakult, hogy a közép, amely a forradalom idején lelkesen vett részt az eseményekben, mára nem kap képviseletet a megemlékezéseken. Ennek persze oka az is, hogy a forradalmat követő retorziók során akárki került is a bíróságok elé „ellenforradalmi szervezkedés” vádjával, biztos, hogy szerepelt a vádiratokban a tőkés rendszer visszaállításának célja, továbbá a polgári gondolkodás valamely tiltott megnyilatkozásának támogatása. Ezzel a váddal illették a résztvevőket, akár a baloldalhoz, akár a jobboldalhoz lettek volna sorolhatók.
Ennek következtében a rendszerváltásra úgy látszott, mintha csak a polgári elkötelezettségű embereket érte volna a bosszú, és ez a túlélők és az utókor véleményét a jobboldalon nem középre, hanem a szélsőség irányába tolta. Sok, magát konzervatív gondolkodásúnak tartó polgártársunk mai vérhabos kommunistázása ebből is fakadhat.
Az előbbi okfejtés alapján úgy gondolom, és így is gondoltam a rendszerváltás óta, hogy az ünnep során igenis helye van a reform baloldalnak is a polgári jobboldal mellett. A plebejusi indulatnak, amely bármely oldalon rémségek elkövetéséhez vezetett, nem lenne, nem lehetne helye a ma megemlékezésein.
Jó lenne már túlhaladni azt a megosztottságot, amely az ünnep körül kialakult a fentiek miatt.
Erre, amint tudjuk, ma sincs mód. Talán soha eddig nem történt meg az a torzulás, amely miatt egyszerre jelenik meg a szabadságért szót emelő emberek és csoportok sorának tüntetése, valamint a szabadságjogok megtépázásán fáradozó kormányzatot támogatni hivatott, úgynevezett "békemenet" az utcán.
Miután 1956 egyik legfőbb oka és célja a szabadságjogok visszaállítása és a zsarnokság felszámolása volt, felháborító cinizmusra vall a „békemenet” elnevezésű tömegmegmozdulás, amely épp a zsarnokság felé menetelő kormány támogatottságát hivatott bemutatni.
Nem éppen egy efféle rezsim ellen fordult forradalomba 23-án a diáktüntetés?
Nem éppen a szabad szó iránti igény volt a leghangsúlyosabb, amikor a Magyar Rádió elé vonultak az emberek?
Nem szentségtörés éppen ezen a napon demonstrálnia a kormánynak? Annak a kormánynak, amely az állampolgárokat semmibe veszi, nem tárgyal szakszervezetekkel, a sztrájkjogot korlátozza, a munkavállalókat kiszolgáltatja a munkaadóknak? Amely egyáltalán nem keres konszenzust semmilyen kérdésben, amely alkotmányt ír anélkül, hogy az érintettet, a népet megpróbálná megkérdezni, mit is akar, kell-e neki az, amit összehordott, amely a jelen és jövő értékeit mintegy forradalmi állapotra hivatkozva égeti fel, a nemzet javait és erőforrásait kimutathatóan saját és haveri körének jólétére irányítja át?
Ez az a felháborító ellentmondás, amely miatt ki kell menni tüntetni, jelezni, hogy a nép nem áll a kormányzat mellett. Emiatt fontos, hogy aki tud jönni, jöjjön!
Jöjjön, és emlékezzen 56-ra, emlékezzen az akkori követelésekre, legyen eltökélt abban, hogy Európa e sokat szenvedett sarkában ne legyen lehetséges semmiféle zsarnokság visszaállítása.
