Az elmúlt hetekben a Kard blogon megjelent írások számos kérdést igyekeztek felvetni, illetve tisztázni – lehetőségeik szerint – a nyugdíj kérdéssel kapcsolatban. Az egyébként sommás véleményt sejtető „Miből lesz a nyugdíj” című írással kapcsán néhány észrevételt azonban fel kell vetni, a továbbgondolás lehetőségének fenntartásával. A vitához írott bejegyzéseket nem olvasva, óhatatlan ismétlésekbe bocsátkozhat véleményünk, amiért az olvasó megértését kérjük.
A „Miből lesz a nyugdíj” címen megjelent írás főbb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze. Az első megállapítása az, hogy ma lényegében csak a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer működik, a kilencvenes évek végén bevezetett magánnyugdíj pénztári rendszer nyomokban és romokban lelhető fel, az önkéntes nyugdíjpénztárak pedig súlytalanok. Megállapítja tehát az írás: nincs semmiféle tőkefedezeti elem a nyugdíjrendszerben, így a valósággal teljes összhangban áll az a következtetése, hogy a valamikori járulékfizetés mértéke lényegében nincs hatással a kifizetett nyugdíj összegére. Zárójelben megjegyezve, a rendszert állandóan növekvő népességre és bővülő gazdaságra alapozva találták ki, és sajnálatosan későn kell ráébredjünk, hogy ez a modell épp a valós demográfiai és gazdasági folyamatok miatt nem működőképes. A felosztás és kirovás egyensúlytalansága a rendszer ellehetetlenülését eredményezi. Az írásban felvetett megoldási javaslatok is teljesen helyes meglátásokat tükröznek, a befolyásolható elemek: a járulékok emelése, a korhatár emelése, a kifizetett nyugdíj csökkentése. Itt megjegyezzük, hogy külső forrás is befolyásolhatja a rendszert, így számításba vehető még a járulékfizetők körének növelése (pl. aktív munkavállaló bevándorlók által), vagy a bővülő gazdaság növekvő adóbevételeiből, vagy éppen hitelből, romantikusabb lelkületűeknél a kalandozásokból befolyó kincsek eladásából, a híres magyar nyersanyagmezők kiaknázásából, stb. Ám ezek jó része tudottan nem járható út. Az írás következő pontja a demográfiai kérdésekre, a népesség csökkenésére fókuszál, amikor a felnevelt gyerekek számához ér. Helyesnek azt az állítást tartja, hogy „ledolgoztam becsülettel 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj”.
Ezen a ponton fontos megállni egy pillanatra, és összevetni ezt az állítást avval, hogy „fizettem gyerektelenül negyven éven át MÁSNAK a járulékot, akkor nekem is jár a nyugdíj”. Természetesen ezt azonnal egoista felfogásnak lehet tartani, de kéretik továbbgondolni a kérdést az alábbiak szerint:
1. mi a garancia arra, hogy X-ék 2-3-4 gyerekéből járulékfizető polgár lesz? Nem fog munka nélkül tengődni, nem kerül-e olyan helyzetbe betegség miatt, hogy munkaképtelenné válik, vagy épp nem távozik-e külföldre? X-éknek akkor már nem jár a nyugdíj? Mert matematikailag nem!
2. mi a helyzet X-ék 2-3-4 gyermekével, ha X-ék nem érik meg a nyugdíjas kort, vagy megérik, ám a gyermekek aktív idejében, nyugdíjasként halnak meg? Szigorúan véve a felosztó-kirovó rendszer matematikáját, X-ék gyermekei többletet fizetnek be a nyugdíjkasszába, és azt más használja fel? Erre apellálhatnak valamikor? Például nyugdíjasként, ha épp nekik nem született gyermekük? Vagy számukra elvész ez a járulék befizetés? És ki használja fel a befizetéseiket?
3. mi a helyzet Z-vel, akinek nincs gyereke, mert egészségi állapota nem teszi lehetővé, vagy volt, de meghalt, és nem érte el az aktív kort, így „nem termel” járulékalapot a szülőnek? Akkor Z-nek majdnem volt joga a nyugdíjra, de hja, sajna elveszett?
4. ha W-nek nincs és nem is lehet, vagy volt, de már nem lehet gyereke, mire fel fizessen nyugdíj járulékot? A semmire? Jogos ez?
5. Y-né négy gyereket nevelt fel, akik sajnos az 1. pontban leírtak miatt nem feltétlen lettek járulékfizetők, és addig, amíg otthon volt Y-né a gyerekekkel, tíz éven át, nem termelt jövedelmet, hanem az államtól kapott támogatást gyest, gyedet, családi pótlékot. Vagyis nem volt járulékfizető. Ez idő alatt a gyereket bármilyen okból nem vállaló Z fizette a járulékot, amelyet az elmélet szerint elvitatnánk tőle. Helyes ez így? Normális ez így?
6. X-ék 2-3-4 gyereket felnevelve, hűséges járulékfizetőként okkal mondják, hogy ők többet tettek le az asztalra, (akármit jelentsen is ez), miért, hogy Y-né, Z, sőt W is kap nyugdíjat? Miképp lehetséges ez?
Az előbb felsoroltak emberi történetek, amelyek bárkivel megtörténhetnek, és bizonyosan kitalálható még pár szcenárió. Biztosak vagyunk-e abban, hogy Z-nek balsorsa miatt nyugdíj nélkül kell tengődnie? Vagy járja a bizottságokat, igazoló jelentésekért, hogy önhibáján kívül került nyugdíjra nem jogosító státusba? Feltehetjük, hogy nem modern Taigetosz kialakítása a cél, ahonnan a járulékalap képzés elmaradása miatt le lehet taszíttatni. Az is biztos, hogy a nyugdíjkérdés efféle megközelítése csak újabb társadalmi törésvonalak kialakulásához vezet, ráadásul sokszor a legszemélyesebb magánügyek mentén.
Mi lehet hát a megoldás?
Elsőként is újra és újra el kell mondani, hogy létezett egy épp felépülő rendszer, amely megpróbálta megtámasztani a matematikai és demográfiai értelemben a valós folyamatoktól elrugaszkodott felosztó-kirovó rendszert, ez volt a tőkefedezeti alapon működő magánnyugdíj. Ennek sajátja az volt, hogy az egyéni befizetések volumenétől, vagyis az életpálya során véghezvitt teljesítmény egyik, materiális mértékétől függő jövedelmet alapozhatott meg az öregkorra. Ha valaki nem érhette volna meg az öregkorát, az általa fizetett járulék volumenét, annak kamataival, jövedelmeivel együtt a következő generációra hagyhatta, vagyis az a vagyon ott maradhatott (volna), ahol megtermelték. Amennyiben sikerült volna kivárni azt a néhány évtizedet a politikusok mohóságának nem engedve, a kellő ellenállást tanúsítva, értelmes modellel kitalálva és működtetve a rendszert, lényegesen kevesebb gond lenne a nyugdíjak kifizetése.
Nem titok, írásunkban a tőkefedezeti rendszer léte mellett törünk lándzsát. De hogyan lehetne átvergődni újra valami hasonlóba?
Talán úgy, hogy a pályakezdő munkavállaló indításból a tőkefedezeti rendszerben kezdje meg a járulékfizetést, mivel senki nem tudhatja, miként alakul az élete, miként alakulnak preferenciái, hisz-e a nyugdíj tőkefedezeti alapok megbízhatóságában, stb. Ezt követően, valamennyi felhalmozási idő után, amennyiben úgy gondolja, bármikor áttérhetne a felosztó-kirovó rendszerbe, áthelyezve az addigi felhalmozásait. Ha nem akarja, akkor meg nem. Ennek lehet alapja a bizalom az állami nyugdíjalapokban, amelyek akár jól működő rendszerek is lehetnek, egyéni számlákkal, miegyébbel, nem feltétlen a mai (százéves) módon. Az, hogy kellene-e megosztva fizetni a járulékot (egy rész felosztó-kirovó, másik tőkefedezeti pénztár), eleinte valószínű, de legjobb az lenne, ha egyszerre csak az egyik rendszerbe fizetnének az állampolgárok. E helyt nincs mód matematikai modelleket alkotni erről a javaslatról. De a vázolt egyéni problémák megoldása tisztességgel és bármely embertársunk megbélyegzése nélkül csak a szigorú értelemben vett felosztó-kirovó rendszer mellett, egyenrangú alternatívaként működő tőkefedezeti nyugdíjrendszerrel valósítható meg.
Végezetül, előbbiek alapján állítjuk: esztelen gonoszság volt feltépni a nyugdíjrendszer pandora-szelencéjét, irigységet, megosztást, haragot támasztva az emberek között embertársaikkal szemben. Csak egy dolog maradt a szelencében a történet szerint, a remény. Hogy kiszabadul-e, nem tudhatjuk.
