Az utóbbi huszonegynéhány év egyik legkevésbé és egyszerre leginkább érthető fogalma a kettős mérce.
Érdemes az Interneten utánakeresni, hányszor, milyen összefüggésben jön elő a kettős mérce szókapcsolat. A legtöbb olyan vádként hangzik el, amely a jobboldali körök egyfajta sértettségén alapszik bizonyos kérdések megítélése kapcsán, alapvetően a nem-jobboldallal szemben, értsünk ez alatt bárkit és bármit. Természetesen ez nem korunk találmánya, már a régi rómaiak is ismerték, a Bibliában is vannak utalások a kettős mércére, persze nem politikai értelmezésben. A kifejezés mai használata ugyanakkor olyan, mint az a képzeletbeli üllő, amelyen a politikai tőkét kovácsolják. Ide szívesen betoldanám még azt, hogy a niebelungok kovácsolják azt a politikai tőkét, de nem teszem, mert a gonosz törpékkel mégsem lenne illő bárki emberfiát megbélyegezni.
A kettős mérce, mint politikai üllő emlékeim szerint első ízben a kilencvenes évek elején került használatba. Talán az MDF körei, talán a már kivált Csurka István és mozgalma, nem tudom már. Sajátossága az, hogy mindig úgy vetődik fel, hogy mások őket, illetve cselekményüket másképp mérik, mint valamely harmadik fél viselt dolgait. Ez a mérés soha, de soha nem volt úgy alkalmazva, hogy az a „kettős mércét” kiáltó részére kedvező helyzetben tiltakozna mások javára a kettős mérce alkalmazása ellen. Ebből számomra az következik, hogy a „kettős mérce”, mint politikai üllő, egyben az érvtelenség biztos jele. Ha valaki nem képes megindokolni, hogy mit miért tesz másképp, mint az szokásos lenne, vagy épp a közvélekedés szempontjából elfogadható lenne, érvek helyett jön a „kettős mérce” és kész. A kettős mérce e sajátosságánál fogva magában rejti a soha ki nem fejtett és eleddig mindig a szakadékba vagy posványba vezető külön út, harmadik út, magyar út fogalmát is. Ezek mindig olyan alternatívák, amelyek kipróbálatlanok, mert soha eddig nem volt olyan többség, amely neki mert volna vágni az effajta járatlan utaknak. Valójában rendre úgy tűnik fel a harmadik út, mint a magyar organikus fejlődés sajátossága, amely lappang, csírázik, és végre valahára hagyni kellene, hogy előtörjék a föld alól, világ csudájára.
Vajon lehet-e szerves fejlődése egy országnak úgy, hogy a környezete szerves fejlődéséről nem kíván tudomást sem venni? Mert azért az kétségtelen, hogy Európa e felén olyan közös fejlődés alakult ki, amely nagymértékben áthatotta a magyarországi folyamatokat, gondolatokat, történéseket. Már az elején, mármint az e helyt történt történelmünk elején fel kellett hagyni a magyar külön út ideájával azon egyszerű oknál fogva, hogy be kellett illeszkedni a helyi viszonylatrendszerekbe. Sikerrel tettük, mert lám, itt van a Magyarország elnevezésű változó méretű, de mégis létező alakzat és nem csak a történelmi atlaszokon. Persze nem lett volna muszáj, de tudjuk, a be nem illeszkedés következménye a zárvány lét, amely ritkán hordozza magában a siker lehetőségét. A zárványok rendszerint a külvilág tagadására épülő, befelé forduló, így csak a saját eszmei és természeti forrásaira támaszkodó állapotként értelmezhetőek. A zárványok sorsa pedig, éppen az erőforrások és szellemi javak folyamatos vándorlása miatt a feloldódás, amely a zárvány erőszakos fenntartása esetén elemi erővel kell bekövetkezzék.
Ám 2010-ben eljött az idő: a külön út, harmadik út, magyar út mellé felsorakozott az unortodoxia, nem angolos „anortodoxia” kiejtéssel, hanem a latinos „un…” kezdettel. A mi történelmi gondolkodásunkban a latin a közös nyelv, nem az angol. Nos, tobzódik az unortodoxia. Gondolhatnánk, hiszen a kétharmad már önmagánál is többet jelent, amennyiben figyelembe sem igyekszik venni a maradék egyharmadot, hogy a nagy unortodoxer kielégülésben nem is kell panaszra görbült szájjal jelen írásunk tárgyát, a „kettős mércét” emlegetni. S mégis, napról napra halljuk, immár nem a belső világunk ellenségeskedésében, hanem Európával szemben. Mi, zárványék, oktatjuk Európát, merre hány lépés, mert mi aztán tudjuk, mi is a szerves fejlődés, és kikérjük magunknak a jogunkat, hogy a magunk szerves fejlődésének nevében magunkra zárjunk ajtót és ablakot, és azt csináljunk idebent, amit akarunk. Ha úgy tetszik, kolbásszá füstöljük magunkat, ha pedig amúgy, akkor tömjénfüstben feredőzünk. A külső értetlenkedésekre meg van egy csodafegyverünk. Ha kritika ér minket, mindig, minduntalan találunk egy gondolatszikrát, amelyre a „kettős mérce” képzeletbeli irányzékát beállíthatjuk és kilőhetünk a résnyire nyitott ajtón át, hogy „igazságunkkal” eltelve azonnal behúzzuk magunkra, meg sem hallgatva a további ellenérveket. Nekünk elég az érvelés addig, amíg kimondhatjuk a bűvös szókapcsolatot.
Elég szánalmas, de ez van. A „kettős mérce”, mint politikai üllő a csodafegyver. Minden támadás visszaverésére alkalmas, csak épp az igazságot és a józan észt nélkülözi. Nemzeti sértettségünk fegyvere ez, amelyet le kellene tenni. Le kellene tenni, mert szégyenletesen olcsó, gagyi. Nem érv. Olyan, mint a büdös sajt, amelynek nincsen íze, csak szaga.
