…

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Ady: Nekünk Mohács kell (részlet)

Kettő és fél éve folyik az 1989. óta nyíltan és nyilvánvalóan megindult nyugatosodás törzsi harácsrendszerré alakítása. Jelek voltak arra, hogy ez, vagy valami ilyesmi történhet, ha kétharmados többséget szerez Orbán Viktor és törzse. Sokan nem tartottak efféle veszélytől, mások meg nagyon is. 2002-től, de különösen 2006-tól világos volt, hogy az ideológiai katyvasszal álcázott szimpla hatalomvágy nem vezet majd jóra. Nem is vezetett.

Emlékeztetem az olvasót a jobboldalinak tartott és a baloldalinak tartott sajtóban egyaránt megjelent vélekedésekre, miszerint nem kell tartani a kétharmadtól. Az akkori szerzők vélhetően ma már nem feltétlen tartják fenn az akkori véleményüket. A jobboldali sajtóban a revízió nem, vagy csak alig-alig jelent meg, talán a Heti Válasz egyes írásaiban, de a blogokon, pl. a Mandineren azért látható a fordulat néhány jele. Baloldalon a szükséges önrevíziót a leghangosabban tévedőktől (talán Babarczy Eszterre utalhatok itt) nem olvastam.

Az elmúlt két és fél év első kilenctizede avval telt, hogy az ellenzékbe szorult pártok magukat keresték, a helyzetükből adódó módon.

A Jobbik diadalt ülhetett: teljesítménye csúcsokat döntött, parlamenti párt lett, mozgalmához kimondatlan ideológiai támogatást kap, reményteli lehet a jövőképe, hiszen az állampolgárokban feltüzelt ordasságok őket is támogatják.

Az LMP eleinte örülhetett annak, hogy bejutott a Parlamentbe, ám hamar kiderült, még kétségtelenül sikeres akciózásával sem tud lényegében új demokratikus ellenzék magja lenni, nem tud, vagy nem akar szövetkezni a szocialista, vagy szociálliberális ellenzékkel. Ez ma úgy tűnik, kijelöli a párt útját az egyirányú zsákutcában.

A szocialisták sokkja egyértelmű volt és markáns. Fel sem tudtak állni az utóbbi hónapokig. Most úgy tűnik, kacérkodnak a régi reflexekkel, sőt a fideszes eszközöket bevetve próbálnak embereket fogni. A statisztikák szerint bizonyos sikerrel. Kimenetele önmagában mai szemmel kudarcos: épp ez a politika vezetett a jelen helyzetbe, a Fidesz (KDNP) és MSZP demagógia spirálja volt az elmúlt tizennégy év politizálásának mozgató rugója (nem számítva a 2006-2010 közötti kiszállási kísérleteket).

A megosztottság és a lejtőssé tett választási eljárásrend miatt közhely, hogy az Orbán rezsim leváltása csakis összefogás eredménye lehet. Jelenleg összefogásról lényegében a Bajnai Gordon nevével fémjelzett háromlábú mozgalom beszél. A súlyosabb politikai tényezők kivárnak. Ez érthető.

Ami nem érthető – legalábbis nem értem –, az az, hogy a demokratikus ellenzéki sajtóban, sőt a blogvilágban is fanyalgás érezhető. A fanyalgás tárgya: Bajnai Gordon. A fanyalgás oka: gazdag, volt kormánytényező a szocialista időszakban, nem eléggé balos, túl liberális, nem eléggé jobbos, és még sorolhatnám, kinek mi.

Hadd kérdezzem meg: tényleg rossz hazánknak ez az Orbán-rezsim? Akarjuk-e igazán a végét? Kérdezem most a baloldali, jobboldali, oldalmentes, bármiféle polgártársamat. Vagy elhisszük-e végre, hogy most nem bal és jobb harcáról van szó, hanem valami többről, amely a szabadság és szolgaság, a jog és jogfosztottság, remény és reménytelenség mentén zajlik? Hogy a fanyalgás során felhozott érvek mégiscsak egy demokratikus játékszabályok alapján működő rezsim idején fogalmazódtak meg, sokuk egyszerű karaktergyilkosság során. Szembeállítható-e evvel a válságkezelés sikere? Vagy ez nem érv? El kellene gondolkodni végre arról, hogy adható-e bizalom annak, aki nem centrális erőteret, hanem a centrumban levők érdekeit igyekszik keresni?

Ha Bajnai, ha nem, nem lenne szabad abba a hibába esni, hogy a dezorbanizálásban érdekelt csoportok maguk pusztítsák el a pluralista véleményformálás nevében az egyedül lehetséges összefogás esetleges vezetőit.

Tényleg meg kell várni az orbánizmus totális végkifejletét, hogy mindenki végletes benyomások alapján, lényegesen nehezebb – mert lehet még ennél is nehezebb – helyzetben kívánja a rezsim eltűnését? 

Nekünk tényleg új Mohács kell?