A jó pásztor subáját levetette a csárda sarkába, csak úgy, és egy korsó bort hozatott. A kármentő felől hallatszott, amint a bort átöntötte a korcsmáros. Meleg volt eddig az ősz, ma fütyült be az első igazi októberi szél. A zsombékok még zöldek ugyan, de már sárgállik egyik-másik levél a nádon, gyékényen.

Dohog magában a jó pásztor, félszavakat mormol. Úgy tudta, odavannak érte a juhok. Érteni vélte a lelküket. De ez nem megy. A terelőkutyái odakint, azok is látják, bajban a pásztoruk. És ha bajban a pásztor, akkor bajban a bojtár is, de ha bajban a bojtár, elsőre a kutyát kapják oldalba. Az pedig kutyahűséggel sem viselhető könnyen.

Itt a pusztán csak a csárda az, ahol váltani lehet szót valakivel, olyan, mint egy klinika. Itt kibeszélheti bajait még a jó pásztor is.

Működik ez, akkor is, ha csak úgy, csak maga elé burrog.

 –    Hogy a rosseb álljon a patájukba! – kezdi.

–        Hogy a ménkű csapja meg a fekete kost – folytatja.

–     Azt nem mondta senki, még a felcsúti juhász se, a keservit, hogy ezekkel a háládatlan birkákkal ennyi a nyűg. Mer’ az, hogy a veres pásztor nyóc évig hitegette ezeket a dögöket, az még nem elég, hogy utánam gyüjjenek? Még ha tettem es ezt-azt, hogy bolondítsam azt a cikája pofájukat. Kalapzsíros dohány füstjítűl megvadul a ma született bárány is, és így is lett. Mögmondta azt a turulos pásztor, le es írta, csak azzal a ákombákom rovással, amivel jó pásztorok csak az elhullott barmot jegyzik az pásztorboton. Ahogy a kölkök rajzolnak a porba.

Beletúrt a hajába, majd megrázta fejét. A két fonott varkocs csak úgy lengett feje két oldalán.

–       Vereskását hozzá’, de most, vagy a dartvederes pandúrt eresztessem a csárdádra, gazduram, az anyád keservit! És hun a bor! Hozzad mán azt a rocska bort, mert olyan a kedvem! Na!

Pipaszárat vett elő és túrkálni kezdte a bárdolatlan asztal lapját, mintha szú után kutatna. Föl se tekintett, a sarokban pedig ott ült az ifjú veres juhász is, csöndben, a sarokban, meg a Zöld Benedek. Odakünn a másik veres pásztor, a hórihorgas zörömbölt valamivel. De nem érdekelte egyik sem, amint azok sem tekintettek egymásra. Azok is dohogtak, és csak a jó pásztorra pislantottak olykor-olykor.

–     Azt meg mégsem értem, de télleg, hogy mér’ ilyen rühes nehéz ez a hivatal. Amott a rét, az tetszik nekem, ott lészen a jó fű, a keresztnéző bojtárom, aki garabonciás es mindég mondja. Ezek a balga juhok meg zavarognak, nem mennének. Maradnának, vagy inkább hátráznának. Csöndben. Mi a bús nyavalya állt ezekbe? Ez a bánatos betyárpuszta, az az oka? Átragadt az betyárvér a birkákra? Érteném, bár ha érteném ezeket a hálátlanokat, miért nem a jót akarják, amit én akarok nekik? Már csak a főkolomposaim tartanak a mi rétünkre, meg a békebirkák, de nem lész ez jó így! Hát számadásra mi lész a többivel? Átalszöknek a vereshez meg a Zöld nyájba? A hórihorgaséra gondolni se’ merek? Mi lész vélem akkor? Merre vegyem utam? Mikor lesz ennyi birkám valaha?

Még dohogott volna, de egyszerre cseréptányéron érkezett a kása és mellé a kancsó bor. A csárdagazda mintha morgott volna kettőt, olyannak hangzott, mint mikor a tehén bődül a messzi rónán a borjának.