A Leviathan.blogon jelent meg Golovics Józseftől a címbeli kérdés, a „csak” szócska nélkül. Költői kérdésnek szánja a szerző, és aligha téved ebben. Évtizedes kérdés ez, legalábbis az idősebb kollégáimtól is hallottam már erről. Nyilvánvalóan és szükségszerűen létezik egy örökös mérlegelés az elmélet és a gyakorlat arányát illetően, akármilyen felsőfokú képzésről legyen is szó.

Szakmát kell-e adnia az Egyetemnek?

A kérdés vizsgálatához a szakma szót kell értelmezni az adott összefüggésben. Ha ez azt jelenti, hogy például egy gépészmérnöknek a diplomája által lefedett valamennyi, vagy legalább egyes területet ismernie kell szakmunkás szinten, egyáltalán nem értek egyet a szerzővel. Ez az értelmezés tagadja – a példánál maradva - a gépészmérnök, mint szakma létét. Vagy kell-e a geológusnak fúrómesterként is szakmával rendelkeznie? Nyilván nehezebb a humán területről hasonló példákat hozni, de akár az elmélet-gyakorlat kérdésének másik aspektusát illetően onnan is lehet: kell-e egy gimnáziumi történelemtanárnak olyan részletesen bevágni a történelmet, ahogy azt „soha nem fogja tanítani”. Vagy egy angoltanárnak az angol irodalomtörténet, nyelvtörténetet?

Léteznek olyan diplomás pályák is, mint például az orvosi, ahol a munka nagyobb része, borzasztó felelősség mellett, alapvetően a diplomás ember vállán nyugszik. Tényleg minden ápolási, műszerismereti, laboratóriumi munkát ki kellene tanulnia egy orvosnak?

Léteznek továbbá olyan diplomás szakterületek is, ahol egyszerűen hiányzik a középfokú szakma a felsőfokú végzettség alatt. Például számos humán terület ilyen, filozófusból nincsen középfok, és kifejezett szakirányú szakmák sincsenek a filozófusok alá sorolva. Vagy legyenek például tördelői szakmai végzettséggel, vagy nyomdász szakmával megerősítve, hiszen szegről-végről cikkekkel, könyvekkel foglalatoskodnak, ha sikerül a szakterületükön maradniuk?

A kiragadott példák sorát felmutatva úgy gondolom, a kérdés ebben a formában téves.

Az egyetemi diplomát adó képzések önmagukban is szakmák, amelyek számos középfokú végzettséghez kötött szakma összahangolt munkáját kell irányítsák, szervezzék. Számukra a kérdések olyan nem kifejezetten gyakorlati értelemben merülnek fel, mint egy kőművesnek a saját szakipari tevékenysége, hanem több területet kell egyben látni és legalább érezni, sőt, ha lehet, érteni.

A számos szakterület „érzése”, sőt „értése” pedig feltételezi azt, hogy kellő nyitottsággal tanulmányozta az egyetemen az illető szakember a tudományterület szélesebb összefüggéseit, nem feltétlenül a határterületek mélységeit, hanem azok irányait, elveit. És ezért is szüksége van az illető szakembernek hallgató korában mindenféle látszólag soha fel nem használható információ tanulására, mert azokból áll össze az a szemlélet, amely révén biztosabban hoz az élet szélesebb összefüggésrendszerébe illeszkedő döntéseket, akárhová is kerül.

És az is következik mindebből, hogy a diplomás ifjú szakember nem hagyhat fel a képzés, önképzés iránti igényével, mivel az egyetemen tanultak elsősorban szemléletet adtak, a konkrét eljárások, tevékenységek megismerésére bizony a pálya lesz a terep. Amint terepasztalon nem lehet élesben háborút vívni, amint edzésen nem lehet aranyérmet nyerni,  stb.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy az egyetemek elméleti képzése mellett a gyakorlat alapeseteit, egyes bizonyosan szükséges gyakorlati teendőit megtanítják-e. Ez sem egyszerű kérdés, ha úgy tesszük fel, hogy a ma technikája öt év múlva még bizonyosan használatban lesz-e, vagy eleve az egyetemeken fellelhető berendezések követték-e egyáltalán a technika fejlődését. Bizonyos vagyok abban, hogy a technika napi szintjének ismerete mellett szükség van a korábbi, sokszor elemi technológiai ismeretek megismerésére is. Ismerősöm szokta mondani, lévén ő mérnök, az igazi szakember akkor is szakember marad, ha lekapcsolják az áramot.

Úgy vélem tehát, hogy a felsőoktatásban képzett emberek igenis rendelkeznek szakmával, amely sajátosságai miatt nem azonos minőségű a „plebejusi” értelemben vett kétkezi szakmákkal, hanem éppen azok megfelelően széleskörű elméleti alapon nyugvó irányítására lett kitalálva.

A Leviathan kérdése alkalmat ad a diplomások és a „kétkeziek” közötti feszültségek fokozására és a populista árokásás folytatására. Minderre semmi szükség. A társadalom működése igényli mind a kétkezi szakmákat jól végző szakembereket, mind pedig a megbízható tudású jó diplomásokat.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on: