A Fidesz székháznál újra felvette a fonalat a magyar társadalomnak azon része, amely hajlandó kifejezni véleményét. Amint a diákok decemberben, amint februárban az éhségmenettel hóban szélben Budapestre gyalogló emberek, úgy ez a kis csapat is ki mert állni valamiért, ami sokunkból őszintén fakad fel.
Ám miért, hogy csak ennyien vannak? Miért, hogy elakadt a diákmozgalom? Miért nem lett óriás demonstráció az éhségmenetből? Hol van ma Magyarország (az egykori Magyar Köztársaság) felháborodott lakossága?
Az orbáni rendszerről nem tudok jót mondani, még banális részproblémák ügyében sem. Lehet, hogy ez csak személyes túlzás, lehet, hogy nem. Nem tudom. Mindenesetre úgy véltem, úgy gondoltam mindeddig, hogy egyszerre csak eljön az az idő, amikor az emberek megunják a tétlenséget, és rájönnek arra, hogy a mozdulatlanságuk olyan, mint a mocsárban megálló emberé: ha megáll, akkor elsüllyed. És ha mozog, akkor nem? Elmerülhet, de arra is marad esélye, hogy kikecmeregjen a dágványból. Ma a magyar lakosság valami csodában hisz, és nem veszi észre, hogy a csoda az lenne, ha ez a mindent maga alá gyűrő, bornírt, arrogáns rendszer egyszerre elmúlna. Ám nem fog magától elmúlni, és nem fog magától kimúlni sem.
Úgy tűnik, hogy amennyire nem tudok jót mondani az Orbán-kormány tevékenységéről, hozzáértéséről, Orbán és köre magyarságismeretéről bizony szuperlatívuszokban nyilatkozhatok magam is. Felismerték, hogy széles tömegek nem fognak semmit sem tenni, nem fognak mozdulni, még csak az utcára sem mennek, ha épp meglopják őket, és még akkor sem, ha jogaikat, az Alkotmányukat, Munka Törvénykönyvüket széttépik és helyette fércelt, jogrendszernek látszó tákolmányokat, urambátyám részrehajlású szabálykönyveket vágnak hozzájuk. Kiismerte a magyarokat a mai rendszer, mert rájött, hogy a híres magyar kuruc, rebellis természet az asztal csapkodásáig, a hőzöngésig jut csak el, de nem fog kiállni a jogokért, értékekért, szándékokért az a kritikus tömeg, amely hatalmukra valóban veszélyes lenne. Sőt, lehet még girlandos ábrándokkal, álpolgári, álmagyar, álkeresztény mákonnyal is etetni a magyarokat: Horthy reneszánszt hirdetni és szépen, komótosan be lehet vezetni a Horthy-rendszer legócskább másolatát. Olyan kópiát, amelynél talán még a Horthy éra is több volt. Olyat, amely a magyar sors csapásainak okait kifelé vetíti, amely képtelen bármiféle önvizsgálatra, korszerű társadalomépítésre, amely a kései magyar arisztokrácia legrosszabb tulajdonságaira épülnek. Ezek az előjogok, a széles tömegek jogfosztottsága, a kliensrendszer, a nepotizmus, a szomszédok lesajnálása, a saját vélt nagyszerűségünk önimádata. És most somolyoghat a kormányfő: hiszen kellett nektek Horthy-rendszer, hát íme itt van, elhoztuk! És megérezte azt is, hogy mennyire elkényelmesedett a magyar sokaság a Kádár-érában, elég csak egy ötezrest hozzávágni a szerencsétlenjéhez rezsicsökkentésnek nevezve, hogy megint a kormánypártokkal szimpatizáljon. Mert gondolom, ez lehet a népszerűség erősödése mögött.
Az igazán jó politikus valóban felismeri a néplélek legfontosabb karakterét. Felismeri a magyar átlagemberben a demokráciát nem ismerő, azzal és abban élni nem tudó, a kenőpénzen vásárolt konfekcióvilágon szocializált, infantilizált szerencsétlent. Azonban ilyenkor a politikus, ha nemcsak jól lát, de tisztességes is, akkor jelet mutat, példát ad, jó utat vázol fel, ami majd kivezeti országát a posványból, a lemaradásból. Az igaz vezető olyan, mint Mózes, aki látja a népe hibáit, háborog miattuk, de kivezeti őket a romlásukból, ereje szerint. Az igaz vezető olyan, mint Széchenyi, aki nem a közpénzből adományoz a saját hatalma érdekében baksist a tömegeknek, hanem akár magánvagyonából, jövedelmeiből is fordít olyan közcélokra, amelyek ezt az országot évtizedekig, de akár évszázadokra is előre lendíthetik.
A jól látó, ám tisztességtelen politikus mindebből viszont csak a korlátlan hatalomszerzés lehetőségét szagolja ki, és rálép a mocsárban lassan süllyedők fejére, és így ő még jócskán a felszínen marad. Orbán nem véletlen félázsiaizta le választópolgárait: ő valóban így is gondolja, és valóban így is viselkedik velünk,
MERT MI VALÓBAN HAGYJUK, HOGY ÍGY VISELKEDJEN VELÜNK.
Ébredjetek már fel, honfitársak, ez nem másokkal történik! Ez veletek, velünk történik, itt, ma a Magyarország nevű államalakulatban! Ide nem jönnek ENSZ csapatok, itt nem lesz légicsapás, itt – hacsak nem szakad össze a gazdaság – nem megy el magától az a slepp, amely Orbán rendszerét építi. És nézzétek, százmilliós villák, tízmilliós autók bukkannak fel a klienseknél! Majd a választás? Mikor lesz az még? Addig mi lesz a Hazával? Szabadság hiánya miatt zárva?
Itt csak mi vagyunk és ők. Itt csak mi kiálthatunk megálljt!
Előttünk van március tizenötödike, csak rajtunk áll, hogy kifejezzük azt, amit a hazánkról, annak jövőjéről, a mi személyes jövőnkről gondolunk. Gyertek ki, ünnepelni, tervezzük meg a jövőnket, ne hagyjuk,, hogy ellopják jelenünket és jövőnket, forduljunk oda egymáshoz, jobbról, balról, mindenhonnan, akik élni akarunk egymás mellett ebben az országban, a hazánkban. Kapaszkodjunk össze.
Mutassuk meg, hogy nem félázsiaiak vagyunk, hanem
OLYAN MAGYAROK, OLYAN EURÓPAI POLGÁROK, AKIK NEM TŰRIK A JOGAIK ELTIPRÁSÁT!
(kép: Caspar David Friedrich: szerzetes a tengerparton)
