Az 1989-es rendszerváltásról, rendszerváltásról sokféle véleményt hallani, a megnevezése nagyban kifejezi a beszélő állásfoglalását az események és azok mozgatói tekintetében. Nekem is megvoltak a magam elképzelései, alkalmasint idealisztikusak. Mindenesetre sok dolog másképp indult a mai közfelfogásban meggyökeresedett elbeszélésekhez képest. Legyen ebben az 1989-es Orbán-beszéd a példa, ez talán a legismertebb.
Sok elmélettel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Ilyen például Bereznay András egyébként remek elmélete, amelyet a Kibulizott ország (Hol tartunk, hogy jutottunk ide, kik és mi miatt – és a kiút) írásában (könyvében?) tett közzé. Bevezetőjében így írt: „A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki – ezzel a legtöbb ott élő egyetért –, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzők a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létező helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál-, illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belső ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi.” Akármennyire nem értek egyet teljességében Bereznay Andrással, megállapítása pontos. Ma ez számomra új tartalommal „gazdagodva” jelenik meg. Ma látszik felszínre törni annak a kapcsolati hálónak konkrét nyoma, amely a rendszerváltás környezetében „intézte a dolgokat”.
Az egész történet a rendszerváltást megelőzően kezdődik. Akkor, amikor kisebb csoportok alakultak, amelyek rendszerellenes tevékenysége a politika és a rendőrség előtt egyre nyilvánvalóbb lett. A kádári időszak belügyi rendszere a III. főcsoportfőnökséget hozta létre a korábbi titkosszolgálatok átszervezésével, amelynek öt csoportjából aIII/III. csoportfőnökség felelt a belső ellenzék ellenőrzéséért, szétveréséért, erkölcsi bomlasztásáért, demoralizálásáért. A III/II csoportfőnökség a külső ellenség elleni védelemért volt felelős. Volt ugyanakkor olyan feladata, amely kapcsolatba hozta a belső ellenséggel (később ellenzékkel).
Érdemes fellapozni az utóbbi időkben megjelent, a III. főcsoportfőnökség technikáit is bemutató dokumentumkönyveket, tanulmányokat (ld. Tabajdi Gábor könyvei, Papp Gábor Zsigmond filmjei). A módszerek az információszerzés, az azon alapuló dezinformálás, bomlasztás. Ez a bármilyen módon megszerzett információk birtokában az egyes célszemélyek, illetve csoportok közti bizalmi kapcsolatok megingatását, összeugrasztásukat takarta, az „oszd meg és uralkodj” elve szerint, pletykák terjesztésével, személyek kompromittálásával. Ma ezek a módszerek újra mindennapossá váltak, lényegében ez ma a közbeszéd módja. Ha nem is ügynökök hálójában élünk, de bizonyosan az ügynöki módszerek befolyásolják mindennapjainkat, tisztánlátásunkat és értékítéletünket, azzal, hogy nem hagynak tisztán látni és így lehetetlen értéket értékén ítélni.
A rendszerváltás időszakát lényegében a saját tehetetlensége miatt egyre bizonytalanabb célok érdekében tovább munkálkodó titkosszolgálatok jellemezték, amelyek figyelték és bizonyos részben manipulálták a maroknyi ellenzéket. A meginduló céltalanság végül az egyéni célok felismerésében felolvadt 1990-re, a titkosszolgálati adatok biztonságba helyezése zsarolási potenciált, ezzel a túlélést biztosíthatta a diktatúra titkosszolgálatának. Nem lehet véletlen, hogy annak idején lényegében elmaradt az ellenzéket vegzáló, a lakosságot kémlelő és életeket felborító szolgálatok bármilyen, akár szimbolikus számonkérése.
Az Antall-kormány idején az ügynökkérdés megoldására soha nem került sor. Úgy tűnt, akkor az a zsarolási potenciál már működött. Új célokkal folytatódott a dezinformálás és a bomlasztás. A nacionalista és antiszemita kártya kijátszását jelentős részben ennek tudható be, és szememben legalábbis ez vezetett a magyarországi demokrácia fejlődése elakadásának első fázisához. Ez volt a szekértáborok kialakulása, illetve megszilárdulása, az ellenfelek politikai partvonalra tolása. Ebben ugyancsak azok az eszközök játszottak szerepet, amelyek a nyolcvanas évek pártirányítású médiájában jelen voltak, a besározás, vagy épp az elhallgatás, a félreinformálás, vagy a teljes politikai mezőny relativizálása és a politika mint olyan kompromittálása, bár ez utóbbi virágkorát 2002 után élte és éli, de jelen volt már az Antall-kormány idején is, például az apák és fiúk vita formájában.
Mire a Horn-kormány hatalomra került, a régi titkosszolgálatok már pártsemlegesen működhettek. Ez azt jelenti, hogy tetszés szerint, önös érdekeik szerint keverhették a lapokat, hiszen egyrészt összemelegedtek a konzervatív és radikális oldal prominenseivel, akik körül, vagy a személyük közül számosan együttműködő ismerősei voltak a pártállami titkosszolgálatnak, másrészt éltek még régi kapcsolataik is azokkal, akiknek egykor jelentettek. Az ekkoriban „kipattanó” ügyek is felvetik a titkos információk tervezett kiszivárogtatásának lehetőségét.
Az első Orbán-kormány idejére már a „konzervatív” oldalon is pozíciót kaphattak a szaktudásuk és megújult kapcsolatrendszerük, és talán az új világban is folytatott adatgyűjtésük nyomán. A „polgári kormány” sokat tett azért, hogy ezek az emberek helyzetbe kerüljenek, érteket teremtsenek a sajátos munkájuk révén az új megbízóik részére.
A szolgálatok tényleges felszínre kerülésének időszaka ugyanakkor az Orbán Viktor ellenzékbe kerülésére esik. Az a módszer, ahogy a Fidesz behálózta az országot ellenzékből, az, ahogy az őszödi beszéd közreadását időzítették, az a dramaturgia, ahogy a robbanást előkészítették a titkosszolgálat módszereinek begyakorlott alkalmazásaként értelmezhető. Lássuk be, hogy a mai orbáni hatalom jórészt a 2006-os ősz eseményein, alapvetően az akkor tarolással megnyert helyhatósági választásokon alapul. A módszerek, amelyekkel az MDF önálló arculata mellett kiálló politikusainak lejáratását kivitelezték, valamint a szövetséges pártokat szétzilálták, a titkosszolgálat klasszikus módszereire emlékeztetnek. Ugyancsak bizonyítékként vethető fel az MSZP és az SZDSZ, valamint a civil ellenzék mozgalmainak viszonyában egyre élesebben kirajzolódó válság élesedése is. Sikerült olyan mélyen meghintáztatni az embereket, hogy a mai napig élnek toposzok a 2006-os októberrel kapcsolatban, amelyek az abszurditás határát súrolják, amelyek mentén ma is fejeket követelnek emberek, amelyben a mozgató szándék, a dramaturgia, a stratégia bár objektíve nyilvánvaló, ám mégis inkább a látszat és a felkorbácsolt indulat vezérel. A hideg számítás egyértelmű bizonyítéka a kötcsei beszéd, amely a hatalom megszerzésének kidolgozott receptúráját összegzi. A 2006-al kapcsolatban támasztott hazugságok így nagyban képezték az akadályát annak, hogy a jobboldali orbánellenes csoportok összeálljanak a baloldallal, és hathatós fellépést, reális alternatívát adjanak az állampolgároknak. A bizalmas információk csak úgy süvítenek az ügyészségekről, a minisztériumokból és mind véletlenül a Hír Tv-nél és a Magyar Nemzetnél landol. A hivatalok beépített emberekkel telve.
A 2010 utáni időszak a kiteljesedésé, lám, egyre több újonnan a hatalom felé lépdelő emberről derül ki a vállalt (immár vállalható) államvédelmis múlt, vagy újabb születésűeknél valami rémséges sunyiság üzletek és állami pénzek körül, és kapcsolódás a volt titkosszolgákhoz. Ez természetes. Az államvédelmi gyakorlatból átörökített módszerek tovább folynak. Például a választások végén derül ki, hogy az MSZP kampányában olyan ember tompítja a fontos kampánytémákat, aki korábban fideszes körökben mozgolódott. Tégla? Ügynök? Alvóügynök? Banális kérdéseken sikerül összeugrasztani az ellenzéki mozgalmakat. Dezinformálás? Bomlasztás? Ilyen tömegben ez igenis elgondolkodtató. Sokan tartják, hogy a baloldal egyetlen embere, aki vitába tudna állni a győzelem esélyével, és akitől Orbán tart, az Gyurcsány Ferenc. És láss csodát, a miskolci polgármesterjelölt szavai kapcsán nem normális hangú vita, hanem egyenesen nácizás, a teljes megsemmisítéshez vezető cimkézés jelenik meg a kormányellenes oldalon. Biztos, hogy ez magától értetődő? Számos hasonló jelenséget lehet felvetni, jórészt bizonyítékok nélkül, ám eredményük minduntalan egyre vezet: ne legyen összefogás Orbán ellen, ne legyen megegyezés az orbánellenes oldalon. Ez lenne pedig a legfontosabb, a legszélesebb körű megegyezés.
Mi lehet a megoldás? Lényegében a megosztás és dezinformálás ellen a higgadtság és céltudatosság lehet gyógyír, valamint az, hogy legalább ötig, de jobb ha tízig is elszámolunk, mielőtt bárkit is megítélünk. A megoldás a gondolkodás. Ez a megoldás ugyanakkor nem garancia arra, hogy nem vezetnek meg bennünket, de talán kisebb lesz az esélye annak, hogy felültetnek.
